Mikor utoljára EB-n volt a magyar válogatott, még perverz gondolat sem voltam. A mexikói VB alatt 9 évesen gombfociztam Nyilasival meg Détárival, de amúgy nem is emlékszem rá. Az azóta eltelt közel 30 éve várom töretlenül, hogy újra kijussunk nemzetközi porondra.
Akárhányszor is zakóztunk, vagy aláztak meg minket, mégis minden egyes alkalommal újra ott voltam reménnyel telve. Akkor is, amikor sokan lesajnálták, kinevették, vagy nem értették, miért? Főleg, hogy nem is szeretem a focit!
Számolatlan bosszúság, már zsebben érzett meccsek hosszabbít-ásban bekapott góljai után, Hollandiában szégyenkezve kullogni haza az arénából magyar címeres mezben a 8:1-es vereséget követően, ó hányszor mondtam, hogy: soha többet?
De aztán mégis mindig győzött a remény, és most végre a csapat is! Ennek a selejtezőnek már az elején éreztem, hogy ha most nem lesz meg, akkor soha. Kibővítették a keretet és meglepően könnyű csoportot is kaptunk. Ennek ellenére rögtön jött az első zakó, és könyörögtem, csak nehogy ezen múljon! Majdnem ezen múlt.
A selejtezőt keretbe foglaló (ám semmit nem jelentő) görög vereség után biztos voltam benne, hogy legjobb csoportharmadikként kint vagyunk. A papírforma szerint szinte annyi esélye volt hogy ne mi legyünk a kijutók, mint hogy meccs közben a kezdőkörbe csapjon a villám. Amikor a 89. percben szálltak el a remények, nem hittem el, hogy megint jön az átok, és még szerencsénk sincs, mikor egyszer kellene csak egy csipetnyi.
Akkor még nem lehetett tudni ki az ellenfél, de úgy éreztem bárkit is kapunk, bukta lesz, mert mentálisan nagyon nehéz felállni ha már fél lábbal az EB-n érzi magát az ember, egy vesztes meccs után (ahol hosszú idő után újra előjött az utolsó perces mumus is). Na meg a lehetőség terhe amúgy sem volt soha az erős oldalunk.
De már örülök neki, hogy így alakult, mert ezúttal megmutattuk, ráadásul otthon, hazai szurkolók előtt. Most nem más juttatott ki minket, hanem mi harcoltuk ki! És HOGY? Szétvetett az ideg, amikor hallottam, hogy örültek nekünk a norvégok. Imádkoztam, hogy a pályán vághassunk vissza!
S lám! Sosem felejtem el ezt a fantasztikus 180 percet, amikor a magyar csapat időnként focizott, a maradékban meg foggal-körömmel harcolt. Nem volt ezúttal sem rövidzárlat, sem röhelyes potyagól. Végre nem egy becsorgó, talált, szerencsés góllal nyertünk, hanem 2 milyen találattal?! És jöhet a fika, hogy most minden 2. európai csapat kijut, meg vicc-csoport. De azért mindenki figyelmébe ajánlanék 1-2 nálunk komolyabb csapatot, akik még így sem jutottak ki, pl. a minket legutóbb rommá alázó hollandot..
Bár ott lehettem volna Budapesten hogy élőben legyek részese a fiesztának, mint utoljára a Manchester elleni ZTE győzelemnél. De bárhol jó most magyarnak, MAGYARNAK lenni! És igen, utálom, hogy minden bokorban stadion épül, és hogy a focistáink a tudásukhoz képest magasan túl vannak fizetve, nem tudni a labdát törik-e gyakrabban vagy a Lamborghinijüket, mert időnként még mindig falábúak.
De helyenként már úgy éreztem, foci amit a pályán látok, tetszik a hajtás, a fegyelem. Alig kaptunk gólt az egész sorozatban. Egy-két gyerek időközben még tököt is növesztett és vannak új arcok, míg simán kimaradtak a "bérletes" nevek ha úgy adódott. Még az interjúkra sem ismerek rá, alázat és egészen tisztességes összetett mondatok. Böde egy bunkó, de imádom, Királyt lehet szídni, de akkor is király. Akárcsak Dárdai meg Storck, aki úristen, kiket rakott be?! Aki pályára se lépett egész évben?! A csávó vagy elmebeteg vagy zseni de bakker minden húzása bejött!
Csak azt sajnálom, hogy Fülöp Marci nem élhette meg a magyar foci negyed százada elért legnagyobb sikerét. Megérdemelte volna. Mert ez történelem! Remélem őrangyala marad odafentről ezután is a csapatunknak. Teljesen mindegy mi lesz jövőre Franciaországban, mert a lényeg, hogy végre OTT LESZÜNK!
Én csak egyetlen szót szeretnék üzenni ma mindenkinek, aki bármennyit is hozzátett ehhez: KÖSZÖNÖM!
Két kedvenc postom a témában: Seneca írása és Tőrös Balázs szösszenete.