Eddigi (sajnos már nem annyira rövid) életkém döntéseit leginkább a saját boldogulásom határozta meg, és ez talán így is van jól. Ez a túlélési ösztön. Minden alkalommal, mikor azt gondoltam: most már túl leszek a nehezén, mindig jött valami, ami fenekestül borította a terveket. Ismerős?
A helyzet nem változott, mai napig keresem a boldogulást, próbálom meghozni a leghatékonyabb döntéseket. De panaszra nincs okom, hiszen azon kevés szerencsések egyike vagyok, aki világ életében azzal foglalkozhatott a nap 24 órájában, amit szeret.
Ezzel együtt az évek során egyre jobban elkezdett foglalkoztatni a „Mi van másokkal?” faktor. Amíg valaki a saját mindennapi gondjaival is nehezen birkózik meg, addig azt hiszi, nem segíthet másokon. Nincs időm. Nincs pénzem. Kevés vagyok hozzá. Miért én? Nem az én dolgom. Van nekem is elég bajom. Hasonló kifogások, mint sportban. Ugye? „Majd holnap” „Fáj a hasam” „Fáradt vagyok” „Ez nekem nem fog menni” „Nem ebből élek” és még sorolhatnám. Ám épp a sport, és az általa megismert nagyszerű emberek tanítottak meg rá, hogy: nem kell várni holnapig! Akkor is lehet, ha kicsit fáj, vagy fáradt vagyok. Mert igenis, menni fog! Amikor látom, hogy pl. a Suhanj! tagjai mi mindenre képesek, vagy, hogy Jani, aki kvázi hajléktalan, a körülményei ellenére mégis milyen intenzitással edzett, vagy, hogy DK hogyan fogyott le annyit, amennyi az én teljes testsúlyom, és futott maratonokat nulla sportolói háttérrel. Ki vagyok én, hogy fitten, egészségesen, kvázi gondtalan háttérrel feladjam?
Aztán a fizikai akadályok leküzdése lassan, de biztosan áttelepült a mindennapi életemre is. Kiderült, a recept ott is működik, ugyanazzal az akarattal, és mentalitással, amivel a sportban kitűzött céljaimat rendre legyűrtem, az életben is elkezdtem jobban boldogulni. Az elmúlt években akkora felütéseket adott a sors, hogy vagy fél tucatszor rámszámoltak. De mint a hülye, szirupos-nyálas sportfilmekben, mindig felálltam, teátrálisan köptem egy véreset, és vigyorogva odabiccentettem az életnek: „úgy ütsz, mint egy kislány!”
Szépen észrevétlenül, ez a mentalitás bekúszott a másokkal való viszonyaimba is. Először csak apró elégedettség formájában, amikor egy-egy kezdő futóval elindultam az úton, és átsegítettem őket a kezdeti nehézségeken. Büszkébb voltam az ő eredményeikre, mint a sajátjaimra. Aztán egy szerencsés fordulat által a munkám része lett fiatalok életminőségét megváltoztatni a sport, a futás megkedveltetése által.. Persze nem karitatív munka volt, fizetést kaptam érte, de amikor látom azokat a srácokat és csajszikat félmaratont, maratont futni, egymást bíztatva, csapatban futni UB-n, vagy tovább menni a triatlonra, és talán majd egyszer IronMan-nek lenni: hát az valóban túl mutat bármilyen anyagi elismerésen. Aztán jöttek a saját szakállra szervezett dolgok, mert láttam, mennyi embert inspirál pl. Boldi 6é futása. Ó, azok a szép idők. Aztán lett BÉF, lettek a Flúgos Futók és az első piciny közösség Krézi Jenő vezetésével. Nyulazás barátoknak. No és persze az első Vissza a Jövőbe futás, amivel kezdetben talán százegynéhány embernek szereztem örömet.
És ahogy visszanézek, minden anyagi nehézség ellenére, amin sokadmagammal végigmentem az elmúlt fél évtizedben, mégis megtaláltam a módját annak, hogy segíthessek. Amikor első alkalommal maradt meg valamennyi pénz a Fuss Vissza a Jövőbe szervezése után, a legjobb része volt az egésznek, amikor azt a pár ezer forintot odaadhattuk jótékony célra. Ezen felbuzdulva a következő évben már azt vártam, mennyi fog maradni, és nagyon csalódott voltam, mikor épp csak nullszaldósra jöttünk ki. Hiába a szuper rendezvény, amit mindenki imádott, már úgy éreztem, valami hiányzik. Végső „elkeseredésemben” elárvereztünk 2 pólót, és meg voltam döbbenve, milyen áron keltek el! Ennek egy éve, de az egyik licitáló még mindig nem vitte el a pólóját.. Mert nem ez volt a fontos, hanem hogy adhasson. Pedig ismerem jól, tudom, hogy neki ez nagy összeg volt.
Egy nagyon kedves barátom a Bátor Tábornak gyűjtött, másikuk a maratonja kilométereit adta el a jó ügy érdekében, nagy sikerrel (én is azonnal vettem kettőt). Persze Snow Andreáról a jótékonysági futás hazai nagyasszonyáról és a Csemete Alapítványról se feledkezzünk meg.
Mindezek a történések arra inspiráltak, hogy a magam eszközeivel én is segíteni akarok! Idén hát gondoltam egy nagyot, és szervezni kezdtem. Előttem volt jó példák sorozata, hogy érdemes, mert ez a közösség a legtámogatóbb, és a legcsodálatosabb a világon. 15 éve, a futás megváltoztatta az életemet. Tagja lettem ennek a nagyszerű társaságnak. Egészséges vagyok, jobb kondícióban, mint 20 évesen, 10 évet letagadhatok a koromból. Rengeteg életre szóló barátságra tettem szert, millió fantasztikus élményen vagyok túl, arról nem is beszélve, ahogy ezek a sikerek kihatottak a civil életemre is. Ahogy Moós Gergő barátom szokta mondani: ideje visszaadni belőle valamennyit a futókarmának.
Nagy kérdés volt, hogy kinek? Nos abban a néhány hétben, amit otthon töltöttem, ezen (is) törtem a fejem. Aztán egy rádióadás segített dönteni, amiben egy bohócdoktor (igen, bohóc+doktor) beszélt a munkájukról. Arról, mennyire fontos a nevetés, a mókázás azoknak a gyerekeknek, akiknek a fél életüket a kórházban kell tölteniük, ahelyett, hogy kint játszanának a többiekkel. Hogy mennyire fontos, hogy kiszakítsák a barátságtalan kórházi hangulatból azokat, akiknél talán már a remény is csak minimális, mégis egy barátságtalan kórházban kell tölteniük az idejüket, hogy legalább valamennyire növeljék esélyeiket a gyógyulásra. Arra gondoltam, mennyire nehéz lehet ilyen hangulatban „bohóckodni” és mégis ez a legtöbb, amit adhatnak ott, ahol a tudomány már nem tud mást tenni. Ám ez óriási felelősség is egyben. Mint egy madáretető kihelyezése. Ha elkezdi az ember, már számítanak rá, már nem hagyhatja abba. Ezért kritikus számukra, hogy a működésük biztosítása zavartalan legyen. És elmondása szerint ez nem volt mindig így. Rajtam nem fog múlni – gondoltam.
Így hát belevágtam. Nehezebb volt, mint hittem, az út rögösebb, nem várt akadályokkal találtam szembe magam. Többször elgondolkodtam rajta, hogy feladom, mert nem fog sikerülni. A saját társaim közül is többen próbáltak lebeszélni róla, hogy ez őrültség. Talán az. 10 nap van a nagy napig, és még most sem tudom, hogy mi fog kisülni belőle? De végigcsinálom, és tudom, bármennyi is lesz a végén, amivel segíteni tudok, háromezer vagy hárommillió, én hozzátettem, ami tőlem telt. Amennyit én egy személyben tudnék adni, az nagyon kevés. Ám itt ez a közösség, amelynek közel egy generáció óta tagja vagyok. Annyi jó ügyért kiálltatok már. Hiszek benne, hiszek BENNETEK!
10 nap múlva egy nagy útra indulunk. 715 kilométert készülünk lefutni 80 óra alatt öten (plusz a nagylelkű segítőink). És bár kb. 150 kilométert kell majd futnom 3 napon belül, ami azért nem mindennapi teljesítmény, tudod mit? Emiatt izgulok legkevésbé! Mi megküzdünk a kilométerekkel, nektek csak örökbe kell őket fogadnotok. Minimális összeg. 2000 forint. Egy mozijegy. Egy Mekmenüplusz nagyobb krumplival és üdítővel. Még egy tizes BKV gyűjtőjegyre sem lenne elég.
A hazai futóversenyek látogatottsága sorra dönti a rekordokat. Úgy számoltam, ha a sok százezer futóból, és a számtalan barátból csupán néhány száz rászán ennyit, és örökbefogad, akár egyetlen kilométert, akkor mi már elérjük a célunkat. A bohócdoktorok pedig esélyt kapnak arra, hogy továbbra is segíthessenek, és azok a mosolyok ott maradjanak a kis betegek arcán, és legyőzhessék, ami ellen küzdenek.
Fura dolog ez. Mert elvileg mi segítünk az akciónkkal a betegeken. De igazából ők segítenek rajtunk. Hogy értük való küzdelmünkben átlépjük fizikai korlátainkat. Akár csak a sportban: kitűzni és dolgozni egy célért, majd örülni az eredményének. Nem utolsó sorban újra hinni benne, hogy ez a világ szép és jó, tele olyan emberekkel, akik képesek adni, segíteni, és akik másokra is gondolnak. Azt hiszem manapság ez óriási dolog lenne! Én szeretném hinni, hogy valóban így van. Leszel egy közülük? Ha igen, kérlek látogass el ide, és megtudod hogyan támogathatsz minket: https://www.facebook.com/events/1635739586679134/
Köszönöm, köszönjük.
