M'ARS Poetica

Mikor utoljára EB-n volt a magyar válogatott, még perverz gondolat sem voltam. A mexikói VB alatt 9 évesen gombfociztam Nyilasival meg Détárival, de amúgy nem is emlékszem rá. Az azóta eltelt közel 30 éve várom töretlenül, hogy újra kijussunk nemzetközi porondra.

Akárhányszor is zakóztunk, vagy aláztak meg minket, mégis minden egyes alkalommal újra ott voltam reménnyel telve. Akkor is, amikor sokan lesajnálták, kinevették, vagy nem értették, miért? Főleg, hogy nem is szeretem a focit!
Számolatlan bosszúság, már zsebben érzett meccsek hosszabbít-ásban bekapott góljai után, Hollandiában szégyenkezve kullogni haza az arénából magyar címeres mezben a 8:1-es vereséget követően, ó hányszor mondtam, hogy: soha többet?

De aztán mégis mindig győzött a remény, és most végre a csapat is! Ennek a selejtezőnek már az elején éreztem, hogy ha most nem lesz meg, akkor soha. Kibővítették a keretet és meglepően könnyű csoportot is kaptunk. Ennek ellenére rögtön jött az első zakó, és könyörögtem, csak nehogy ezen múljon! Majdnem ezen múlt.
A selejtezőt keretbe foglaló (ám semmit nem jelentő) görög vereség után biztos voltam benne, hogy legjobb csoportharmadikként kint vagyunk. A papírforma szerint szinte annyi esélye volt hogy ne mi legyünk a kijutók, mint hogy meccs közben a kezdőkörbe csapjon a villám. Amikor a 89. percben szálltak el a remények, nem hittem el, hogy megint jön az átok, és még szerencsénk sincs, mikor egyszer kellene csak egy csipetnyi. 

Akkor még nem lehetett tudni ki az ellenfél, de úgy éreztem bárkit is kapunk, bukta lesz, mert mentálisan nagyon nehéz felállni ha már fél lábbal az EB-n érzi magát az ember, egy vesztes meccs után (ahol hosszú idő után újra előjött az utolsó perces mumus is). Na meg a lehetőség terhe amúgy sem volt soha az erős oldalunk. 

De már örülök neki, hogy így alakult, mert ezúttal megmutattuk, ráadásul otthon, hazai szurkolók előtt. Most nem más juttatott ki minket, hanem mi harcoltuk ki! És HOGY? Szétvetett az ideg, amikor hallottam, hogy örültek nekünk a norvégok. Imádkoztam, hogy a pályán vághassunk vissza!

S lám! Sosem felejtem el ezt a fantasztikus 180 percet, amikor a magyar csapat időnként focizott, a maradékban meg foggal-körömmel harcolt. Nem volt ezúttal sem rövidzárlat, sem röhelyes potyagól. Végre nem egy becsorgó, talált, szerencsés góllal nyertünk, hanem 2 milyen találattal?! És jöhet a fika, hogy most minden 2. európai csapat kijut, meg vicc-csoport. De azért mindenki figyelmébe ajánlanék 1-2 nálunk komolyabb csapatot, akik még így sem jutottak ki, pl. a minket legutóbb rommá alázó hollandot..
Bár ott lehettem volna Budapesten hogy élőben legyek részese a fiesztának, mint utoljára a Manchester elleni ZTE győzelemnél. De bárhol jó most magyarnak, MAGYARNAK lenni! És igen, utálom, hogy minden bokorban stadion épül, és hogy a focistáink a tudásukhoz képest magasan túl vannak fizetve, nem tudni a labdát törik-e gyakrabban vagy a Lamborghinijüket, mert időnként még mindig falábúak.

De helyenként már úgy éreztem, foci amit a pályán látok, tetszik a hajtás, a fegyelem. Alig kaptunk gólt az egész sorozatban. Egy-két gyerek időközben még tököt is növesztett és vannak új arcok, míg simán kimaradtak a "bérletes" nevek ha úgy adódott. Még az interjúkra sem ismerek rá, alázat és egészen tisztességes összetett mondatok. Böde egy bunkó, de imádom, Királyt lehet szídni, de akkor is király. Akárcsak Dárdai meg Storck, aki úristen, kiket rakott be?! Aki pályára se lépett egész évben?! A csávó vagy elmebeteg vagy zseni de bakker minden húzása bejött!

Csak azt sajnálom, hogy Fülöp Marci nem élhette meg a magyar foci negyed százada elért legnagyobb sikerét. Megérdemelte volna. Mert ez történelem! Remélem őrangyala marad odafentről ezután is a csapatunknak. Teljesen mindegy mi lesz jövőre Franciaországban, mert a lényeg, hogy végre OTT LESZÜNK!

Én csak egyetlen szót szeretnék üzenni ma mindenkinek, aki bármennyit is hozzátett ehhez: KÖSZÖNÖM!

Két kedvenc postom a témában: Seneca írása és Tőrös Balázs szösszenete.

Ha ezen a blogon egy filmről feltétlenül írni kell, akkor az a The Martian. Ha másért nem tenném, akkor legalább a címe miatt egészen biztosan. De erről szó sincs, az év egyik legjobb filmjét láttam. Na jó, az igaz, hogy a valóban nagy durranások (Éhezők Viadala, STAR WARS VII) még csak most jönnek. Ezzel együtt James Cameron végre megint a legjobb formáját hozza. Lokálpatriótaként pedig különösen szimpatikusak azok a filmek, amelyeket hazánkban forgattak, jó felismerni szeretett szülővárosom helyszíneit, még ha azok "Kínában" vannak is :) A Spy után a Martianban is jó néhányszor feltűnnek Budapest jellegzetes épületei.

A beszámolóhoz hozzátartozik, hogy ez volt az első film, amit 4DX-ben néztem meg. Ez egészen biztosan sokat hozzátett az élményhez, bár őszintén szólva, kellett néhány perc, míg megszoktam, hogy új érzékek is bekapcsolódnak az audiovizuális észlelés mellé. Mivel rögtön a történet apropóját adó katasztrófajelenettel indított a múvi, így az első perceket jelentős huzat és rángatózás kísérte. Később szerencsére már nem volt ennyire intenzíven bevonva a néző a történésekbe, és hamar meg is lehetett szokni, így a kezdeti idegesítő epilepsziás roham után már valóban inkább hozzáadott az élményhez, és nem elterelte a figyelmet a lényegről. A Universal stúdióban néhány éve már találkoztam azzal a technológiával, ami a 3D vetítést apró, ám megfelelő irányú és mértékű székmozgatással kísérve, olyan tökéletességgel csapta be az érzékszerveket, hogy a képzeletbeli hullámvasúton utazva, jobban a torkomban éreztem a gyomrom, mint egy valódi hullámvasúton ülve. Itt a székmozgatás ugyan nyilvánvalóan korlátozottabb mértékben valósul meg, ám néhány jelenetnél így is hihetetlenül élethűen érezni, mintha valóban az adott járműben ülnénk, vagy mintha a drónkamera, ami a tájat pásztázza, közvetlenül a mi szemünk lenne. Elképzeltem, mekkora élmény lehet egy Fast&Furious féle autósüldözés 4DX-ben. Abba meg bele sem mertem gondolni, hogy ha az Ébredő Erőnek is lesz ilyen változata (amennyire tudom nem lesz) akkor olyan izgalmas élmények várnak rám 1 hónap múlva, mint anno 4 évesen, mikor édesapámmal először ültem be az Új Remény vetítésére. Véleményem szerint a házimozizás jövője is az lesz hamarosan, hogy hasonló technológiával filmezhetünk otthon. Remélem nem is nagyon sokára, hogy minél több filmet élvezhessek még így.

De térjünk vissza a Mentőakcióhoz. James Cameron rengeteg klasszikust letett már az asztalra (Terminátor, Aliens, Avatar) de a nevét nem csak felejthetetlen alkotások fémjelzik. Így az ember sosem tudhatja, mit várjon egy Sci-Fitől, ha ő a rendező. Kicsit javított az esélyeken Matt Damon a főszerepben, aki a kis turcsi orra és agresszív kismalac tekintete ellenére mégis szinte minden szerepében hiteles tud lenni, ezért nagyon kedvelem. Will Huntingot mintha kifejezetten neki írták volna (neki írták), simán megvettem, hogy az árva, agresszív, magábaforduló utcakölyök igazából matematika zseni. Még komédiában is rendben van a srác, kisfiús mosolya és változatos játéka miatt nevettetőnek is beválik, gondoljunk csak a Dogmára vagy az Ocean sorozat imádnivaló, túlbuzgó balek tolvajára. Ám mégis Jason Bourne-ként lett a kedvencem. Nem kifejezetten akcióhős alkata ellenére, megkérdőjelezhetetlen hitelességgel hozta le a trilógia remake-jében az amnéziában szenvedő, identitását kutató gyilkológépet.

Így lehetett volna bízni benne, hogy jó filmet fogok látni, ha nincs a Gravitáció, aminek alapsztorija nagyon hasonló, ám aminek vontatott, unalmas forgató-könyvét még – az amúgy szintén kedvenc – Bullock kisasszony sem tudta megmenteni. Mi több, Clooney-nak sem sikerült humort erőlködni bele, ami némileg oldhatta volna a depit.

A két alkotás felütése nem sokban különbözik: baleset az űrben, melynek következtében magára marad egy asztronauta, kiszolgáltatva, segítség nélkül, egy olyan közegben, ahol az élethez legalapvetőbb szükségletek sem adottak. További hasonlóság, hogy a pórul járt szereplő, mindkét filmben inkább valamiféle szakértő, mintsem igazi űrhajós.

Amiben viszont Cameron magasan veri Alfonso Cuarónt a 7 Oscarja ellenére is, ahogyan hozzá tudott nyúlni a témához. A helyzet komolysága ellenére, finom humorral és lenyűgöző ötletességgel. Ebben Damon személyében remek partnert talált, aki konkrétan a halál torkában sem zuhan össze, hanem folyamatosan marháskodik. Ezzel elkerüli azt a brutál, befordulós, depressziós hangulatot, ami a Gravitációt jellemezte. Jó, jó, abban ez nyilván része volt a dramaturgiának, kisebbek voltak a terek, ami egészen klausztrofób hangulatot kölcsönzött a filmnek, de mindent összevetve a Marslakó e nélkül is, illetve a hossza ellenére, lényegesen fordulatosabbra és szórakoztatóbbra sikerült. Összezuhanás és némi depi persze itt sem hiányozhat. De az a néhány percnyi arcra kiülő halálfélelem is sokkal ütősebb, kontrasztban a végig optimista és a problémákhoz pozitívan álló főhőstől, mint a teljes filmen át egyetlen rémült arckifejezést produkáló Bullock.

Mindkét mozi látványvilága lenyűgöző, a Gravitációt talán egyedül ez tette elviselhetővé. A Martian azonban erre is vastagon rávert. Itt talán kissé elfogult vagyok, mivel bármilyen gyönyörű a világűr, vagy onnan nézve a Föld, Marslakóként bármeddig el tudnám nézni, ahogyan a kamera a marsi tájat gyakran és hosszasan pásztázza. Végig tátott szájjal, és csorgó nyállal. bámultam a képsorokat, és bár csupán egyhangúnak tűnő, dimbes-dombos vörös pusztaság, mégsem tudtam megunni.

A film végig tökéletesen adagolja az izgalmakat és a humort. Mértani pontossággal tartja fenn a figyelmet. Ilyen formán még azt is mondhatnám, hogy kiszámítható. Szinte az elejétől tudja már minden néző, milyen „váratlan” fordulatok történnek majd a sztoriban, amelyek legtöbbje általában kb. annyira kreatív, mint a többször is visszatérő: hirtelen vihar. A folyamatos meglepetés itt abban rejlik, hogy erősen korlátozott helyzetében, milyen outside the box megoldásokkal rukkol elő a furfangos forgatókönyv. Nem is gondolná az ember, hogy ahol a 21. századi Hi-Tech kütyük csődöt mondanak, ott milyen jól tud jönni néha egy kis ragasztószalag, radioaktív hulladék, vagy éppen egy zacskó fekália. Mindez folyamatos nevettetéssel prezentálva, ami tekintve, hogy a film stílusához ez elvileg nem áll közel, így minden poén újabb és újabb meglepő fordulat. Mindeközben cseppet sem izzadtságszagú, mert nem mindenáron nevettetni akar, akár altesti humorral, hanem szimplán csak stílusos, és bájosan kreatív. A néző pedig nem tud rajta nem mosolyogni.

Fogalmam sincs, hogy tudományos szemmel mennyire gagyi a történet, de laikusként nem kevésbé hihetőek a magyarázatok, mint az, hogy az ember a Marson járjon. A film végére persze kiderül, hogy a tudomány minden problémát megold, hogy IronMan valóban létezik, hogy a cellux (Duckt Tape) az űrhajós legjobb barátja, és hogy egy űrkompon az ablak lényegében csak felesleges dekoráció. Mindez az „I will survive” akkordjaival kísérve, mintegy filmet átitató általános üzenetként, hogy minden akadály legyőzhető, és semmilyen ötlet nem lehet elég abszurd vagy banális a túlélés érdekében.

Ezután a bő két órás utazás után én bármikor visszamennék a Marsra. Meg is teszem, amint kijön a BluRay 3D változat. Addig is diszkó forevör.

Bár a post írásakor még nem volt információm a magyar bemutatóról, azóta már a hazai mozik is játsszák a filmet, amelynek szinkronos trailerét itt láthatod.

Eddigi (sajnos már nem annyira rövid) életkém döntéseit leginkább a saját boldogulásom határozta meg, és ez talán így is van jól. Ez a túlélési ösztön. Minden alkalommal, mikor azt gondoltam: most már túl leszek a nehezén, mindig jött valami, ami fenekestül borította a terveket. Ismerős?
A helyzet nem változott, mai napig keresem a boldogulást, próbálom meghozni a leghatékonyabb döntéseket. De panaszra nincs okom, hiszen azon kevés szerencsések egyike vagyok, aki világ életében azzal foglalkozhatott a nap 24 órájában, amit szeret.

Ezzel együtt az évek során egyre jobban elkezdett foglalkoztatni a „Mi van másokkal?” faktor. Amíg valaki a saját mindennapi gondjaival is nehezen birkózik meg, addig azt hiszi, nem segíthet másokon. Nincs időm. Nincs pénzem. Kevés vagyok hozzá. Miért én? Nem az én dolgom. Van nekem is elég bajom. Hasonló kifogások, mint sportban. Ugye? „Majd holnap” „Fáj a hasam” „Fáradt vagyok” „Ez nekem nem fog menni” „Nem ebből élek” és még sorolhatnám. Ám épp a sport, és az általa megismert nagyszerű emberek tanítottak meg rá, hogy: nem kell várni holnapig! Akkor is lehet, ha kicsit fáj, vagy fáradt vagyok. Mert igenis, menni fog! Amikor látom, hogy pl. a Suhanj! tagjai mi mindenre képesek, vagy, hogy Jani, aki kvázi hajléktalan, a körülményei ellenére mégis milyen intenzitással edzett, vagy, hogy DK hogyan fogyott le annyit, amennyi az én teljes testsúlyom, és futott maratonokat nulla sportolói háttérrel. Ki vagyok én, hogy fitten, egészségesen, kvázi gondtalan háttérrel feladjam?

Aztán a fizikai akadályok leküzdése lassan, de biztosan áttelepült a mindennapi életemre is. Kiderült, a recept ott is működik, ugyanazzal az akarattal, és mentalitással, amivel a sportban kitűzött céljaimat rendre legyűrtem, az életben is elkezdtem jobban boldogulni. Az elmúlt években akkora felütéseket adott a sors, hogy vagy fél tucatszor rámszámoltak. De mint a hülye, szirupos-nyálas sportfilmekben, mindig felálltam, teátrálisan köptem egy véreset, és vigyorogva odabiccentettem az életnek: „úgy ütsz, mint egy kislány!”

Szépen észrevétlenül, ez a mentalitás bekúszott a másokkal való viszonyaimba is. Először csak apró elégedettség formájában, amikor egy-egy kezdő futóval elindultam az úton, és átsegítettem őket a kezdeti nehézségeken. Büszkébb voltam az ő eredményeikre, mint a sajátjaimra. Aztán egy szerencsés fordulat által a munkám része lett fiatalok életminőségét megváltoztatni a sport, a futás megkedveltetése által.. Persze nem karitatív munka volt, fizetést kaptam érte, de amikor látom azokat a srácokat és csajszikat félmaratont, maratont futni, egymást bíztatva, csapatban futni UB-n, vagy tovább menni a triatlonra, és talán majd egyszer IronMan-nek lenni: hát az valóban túl mutat bármilyen anyagi elismerésen. Aztán jöttek a saját szakállra szervezett dolgok, mert láttam, mennyi embert inspirál pl. Boldi 6é futása. Ó, azok a szép idők. Aztán lett BÉF, lettek a Flúgos Futók és az első piciny közösség Krézi Jenő vezetésével. Nyulazás barátoknak. No és persze az első Vissza a Jövőbe futás, amivel kezdetben talán százegynéhány embernek szereztem örömet.

És ahogy visszanézek, minden anyagi nehézség ellenére, amin sokadmagammal végigmentem az elmúlt fél évtizedben, mégis megtaláltam a módját annak, hogy segíthessek. Amikor első alkalommal maradt meg valamennyi pénz a Fuss Vissza a Jövőbe szervezése után, a legjobb része volt az egésznek, amikor azt a pár ezer forintot odaadhattuk jótékony célra. Ezen felbuzdulva a következő évben már azt vártam, mennyi fog maradni, és nagyon csalódott voltam, mikor épp csak nullszaldósra jöttünk ki. Hiába a szuper rendezvény, amit mindenki imádott, már úgy éreztem, valami hiányzik. Végső „elkeseredésemben” elárvereztünk 2 pólót, és meg voltam döbbenve, milyen áron keltek el! Ennek egy éve, de az egyik licitáló még mindig nem vitte el a pólóját.. Mert nem ez volt a fontos, hanem hogy adhasson. Pedig ismerem jól, tudom, hogy neki ez nagy összeg volt.

Egy nagyon kedves barátom a Bátor Tábornak gyűjtött, másikuk a maratonja kilométereit adta el a jó ügy érdekében, nagy sikerrel (én is azonnal vettem kettőt). Persze Snow Andreáról a jótékonysági futás hazai nagyasszonyáról és a Csemete Alapítványról se feledkezzünk meg.

Mindezek a történések arra inspiráltak, hogy a magam eszközeivel én is segíteni akarok! Idén hát gondoltam egy nagyot, és szervezni kezdtem. Előttem volt jó példák sorozata, hogy érdemes, mert ez a közösség a legtámogatóbb, és a legcsodálatosabb a világon. 15 éve, a futás megváltoztatta az életemet. Tagja lettem ennek a nagyszerű társaságnak. Egészséges vagyok, jobb kondícióban, mint 20 évesen, 10 évet letagadhatok a koromból. Rengeteg életre szóló barátságra tettem szert, millió fantasztikus élményen vagyok túl, arról nem is beszélve, ahogy ezek a sikerek kihatottak a civil életemre is. Ahogy Moós Gergő barátom szokta mondani: ideje visszaadni belőle valamennyit a futókarmának.

Nagy kérdés volt, hogy kinek? Nos abban a néhány hétben, amit otthon töltöttem, ezen (is) törtem a fejem. Aztán egy rádióadás segített dönteni, amiben egy bohócdoktor (igen, bohóc+doktor) beszélt a munkájukról. Arról, mennyire fontos a nevetés, a mókázás azoknak a gyerekeknek, akiknek a fél életüket a kórházban kell tölteniük, ahelyett, hogy kint játszanának a többiekkel. Hogy mennyire fontos, hogy kiszakítsák a barátságtalan kórházi hangulatból azokat, akiknél talán már a remény is csak minimális, mégis egy barátságtalan kórházban kell tölteniük az idejüket, hogy legalább valamennyire növeljék esélyeiket a gyógyulásra. Arra gondoltam, mennyire nehéz lehet ilyen hangulatban „bohóckodni” és mégis ez a legtöbb, amit adhatnak ott, ahol a tudomány már nem tud mást tenni. Ám ez óriási felelősség is egyben. Mint egy madáretető kihelyezése. Ha elkezdi az ember, már számítanak rá, már nem hagyhatja abba. Ezért kritikus számukra, hogy a működésük biztosítása zavartalan legyen. És elmondása szerint ez nem volt mindig így. Rajtam nem fog múlni – gondoltam.

Így hát belevágtam. Nehezebb volt, mint hittem, az út rögösebb, nem várt akadályokkal találtam szembe magam. Többször elgondolkodtam rajta, hogy feladom, mert nem fog sikerülni. A saját társaim közül is többen próbáltak lebeszélni róla, hogy ez őrültség. Talán az. 10 nap van a nagy napig, és még most sem tudom, hogy mi fog kisülni belőle? De végigcsinálom, és tudom, bármennyi is lesz a végén, amivel segíteni tudok, háromezer vagy hárommillió, én hozzátettem, ami tőlem telt. Amennyit én egy személyben tudnék adni, az nagyon kevés. Ám itt ez a közösség, amelynek közel egy generáció óta tagja vagyok. Annyi jó ügyért kiálltatok már. Hiszek benne, hiszek BENNETEK!

10 nap múlva egy nagy útra indulunk. 715 kilométert készülünk lefutni 80 óra alatt öten (plusz a nagylelkű segítőink). És bár kb. 150 kilométert kell majd futnom 3 napon belül, ami azért nem mindennapi teljesítmény, tudod mit? Emiatt izgulok legkevésbé! Mi megküzdünk a kilométerekkel, nektek csak örökbe kell őket fogadnotok. Minimális összeg. 2000 forint. Egy mozijegy. Egy Mekmenüplusz nagyobb krumplival és üdítővel. Még egy tizes BKV gyűjtőjegyre sem lenne elég.

A hazai futóversenyek látogatottsága sorra dönti a rekordokat. Úgy számoltam, ha a sok százezer futóból, és a számtalan barátból csupán néhány száz rászán ennyit, és örökbefogad, akár egyetlen kilométert, akkor mi már elérjük a célunkat. A bohócdoktorok pedig esélyt kapnak arra, hogy továbbra is segíthessenek, és azok a mosolyok ott maradjanak a kis betegek arcán, és legyőzhessék, ami ellen küzdenek.

Fura dolog ez. Mert elvileg mi segítünk az akciónkkal a betegeken. De igazából ők segítenek rajtunk. Hogy értük való küzdelmünkben átlépjük fizikai korlátainkat. Akár csak a sportban: kitűzni és dolgozni egy célért, majd örülni az eredményének. Nem utolsó sorban újra hinni benne, hogy ez a világ szép és jó, tele olyan emberekkel, akik képesek adni, segíteni, és akik másokra is gondolnak. Azt hiszem manapság ez óriási dolog lenne! Én szeretném hinni, hogy valóban így van. Leszel egy közülük? Ha igen, kérlek látogass el ide, és megtudod hogyan támogathatsz minket: https://www.facebook.com/events/1635739586679134/

Köszönöm, köszönjük.

Az oldal látogatottsági adatai alapján az olvasottság egyelőre nem dönget rekordokat. Érdemes lehet mégis, néha órákat tölteni egy-egy post begépelésével és szerkesztésével? A kérdés egy frissen beindult blog esetében még költői. Ám néhány napja egy rég nem látott ismerősömtől kapott üzenet segített megválaszolni a fel sem tett kérdést. Az illető engedélyével, változtatás és név nélkül, íme néhány részlet:

"Megtaláltam a blogodat, és csak egy hatalmas köszönömöt szeretnék mondani érte, meg küldeni egy óriási ölelést
"A csirke elfogyott"...ez az írás többet ért most nekem mint 101 önsegítő-lélekgyógyító, üres frázisokra épülő könyv, vagy nyálas facebook-idézet.
Annyira benne van a lényeg: elfogyott a "csirke", a biztonságot nyújtó, jól ismert, de ízetlen - sőt, néha fűrészpor ízű - csirkének annyi. Hiába kapálóznék érte, hiába kérem ugyanazt századjára is, csak azért mert jól ismerem. Nem is változtatnék, ha kérdeznék, de az élet ugye nem kívánságműsor...Én nagyon sírtam a "csirkém" után...belebetegedésig. Nem akartam kibontani a báránysültes dobozt, nem is érdekelt mi van benne. Inkább éhen akartam halni. Épp futós cikkeket kerestem, mikor bevillant egy Marslakós blog, benne az életmentő csirkés bejegyzéssel. Elolvastam 1x, 2x, 3x...mindennap. És kezdett derengeni. Kezdtem kimászni a szaros gödörből. Ebbe kapaszkodtam, ezt ismételgettem,h kit érdekel a bűzös csirke, mikor bárányt is kaphatok helyette. Ha eldobom a bárányos dobozt, attól csirkét nem kapok...csak éhen maradok. Lassan, de győzött az életösztön. Nem ez volt az első,h tudtodon és akaratodon kívül kihúztál a biliből, szóval nagyon köszi
Remélem minden szuperül, a tervek - vagy a kellemes váratlan meglepetések - szerint alakul Veled ott a messzeségben...a blogot frissítsd gyakran légysziiii! hála és ölelés.

Hát ezek után biztosak lehettek benne, hogy frissíteni fogom, amikor csak tudom. Az ilyen visszajelzésekért igazán érdemes. Amíg egyetlen olvasóm így érez, addig tutira nem fogom abbahagyni. Nagyon köszönöm, innen is ölelés, és örülök, ha segíthettem. 

Most, mikor a csapból is ISIS, terrorizmus és menekültek folynak, több szempontból is nagyon aktuális a film. Bár fiktív ázsiai országban játszódik, az alaptörténet nagyon is életszerű. Számomra pedig különösen érdekes, hiszen nemrég költöztem egy (közel)keleti arab országba. A rendező (John Erick Dowdle) aki eddig leginkább horrorban utazott, faék egyszerű forgatókönyvvel is ügyesen adagolja a feszültséget, és nagyszerűen vezeti végig a remek színészeket a főcímtől a stáblistáig.

Owen Wilsont az Ellenséges terület óta szerencsére csak vígjátékokban láttuk, valljuk be, sokkal jobban is áll neki. Ellenben most is bizonyítja, hogy nagyszerű színész, aki komolyabb szerepben is megállja a helyét (nem mintha ütős komédiához ne kellene kiemelkedően jónak lenni - alig várom a Zoolander 2-t).

Ezúttal is remekül hozza a csupaszív de egzisztenciáját vesztett, kissé suta férjet és apukát, aki tanácstalanul szerencsétlenkedik egy totálisan idegen világban. Akcióhős ugyan nem válik belőle, nem tanul meg 5 perc alatt sem karatézni, sem mesterlőni (hál istennek). A film ereje éppen abban rejlik, hogy CGI és a nagy csimbummok helyett megmarad (nagyjából) a realitás talaján: hogyan tud egy átlagember, némi kiskorú hendikeppel nehezítve kiszabadulni a szorult helyzetből? 

Ezzel együtt a film komolyabban megkoreografált kung-fu elemek nélkul is végig pörgő és izgalmas tud maradni. Viszont hősünknek egy pillanat alatt kell tököt növesztenie, és elképesztően durva döntéseket hoznia, hogy mentse a saját, és főleg a családja életét. A filmből nem csak az derül ki, hogy 2 kisgyerekkel milyen marha nehéz menekülni, mert le van szarva hogy lőnek rád, ha a macit közben elejted, vagy a kis hercegnőnek az üldözés kellős közepén pisilnie kell. De kiderül az is, hogy egy hétköznapi emberből, aki életében valószínűleg még kezet sem emelt soha senkire, hogyan tud kibújni az ösztönlény, hogy mentse a szerettei életét, mindenáron.

A legjobb jelenet (VIGYÁZAT SPOILERVESZÉLY) amikor az egyik támadót elkapva, először még a civilizált énje győz, és elengedi a terroristát, remélve, hogy a nagylelkűségért hálából, az nem riasztja társait. És amikor rájön, hogy tévedett, nincs más választása, mint átlépni a határt, amit sosem akart átlépni. Számomra az is különleges élménynek számított, hogy az eddig bármilyen szerepben ellenszenves Pierce Brosnan kiöregedett, alkoholista MI6 ügynökként is szerethetőbb és hitelesebb, mint akár Bondnak, akár Mamma Miának.
A film végén nincs katarzis. Csak kis megnyugvás, és hosszas elgondolkodás, miután lement a stáblista. Durva darab, nem első randis film, de kihagyni kár. Magyarországi bemutatóról viszont sajnos nincs hírem. Trailer

Gondolom, mindenkinél van egy olyan életesemény, ahol az addig lineárisan haladó pálya, nagy irányú fordulatot vesz. Az enyém 2001 szeptember 2-án volt, a 16. Nike Budapest Félmaraton napján. Bár kis koromtól mindig sportoltam, rengeteg mozgásformát kipróbáltam, futottam is, de addig a futást sosem tekintettem külön sportágnak, mindössze állóképességi gyakorlatnak más sportokhoz.

Aztán 2001. júliusában elkezdtem a kedvenc sport-márkámnak dolgozni. El is vittek rögtön a tengerentúlra egy 2 hetes agymosással egybekötött fejtágításra (bár esetemben az agymosásra nem is volt szükség) ahol megtanítottak nekem mindent, amit a sportcipőkről tudni lehet. Az első, cégünk által szponzorált eseményen, amin a márkát képviselhettem, így magabiztosan álltam ki a sok ezer futó és érdeklődő elé. Telve voltam energiával, úgy éreztem, mindent tudok. Jöttek is a kérdések sorra, és körülbelül a másodiknál derült ki, mekkorát tévedtem. Valóban tudtam mindent a cipőkről, anyagokról, csillapításról, fogalmam sem volt viszont magáról a futásról. Pronáció? Fal? 5 perces ezrek? Azt sem tudtam eszik, vagy isszák? Mérhetetlen kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben. Maximalista vagyok, szeretek mindent a lehető legtökéletesebben csinálni. Azon törtem a fejem, hogyan kerüljem el a jövőben az ilyen helyzeteket?

A verseny alatt kiürült a stand, aki futott a pályán volt, aki nem, a versenyzőknek szurkolt. Én is kimentem hát a célkapuhoz, mert jó néhány kollégám futott a versenyen. Akkoriban rajtuk kívül más résztvevőt még nem ismertem. Néztem a boldog, büszke célbaérőket, a megérdemelt tapsot és ünneplést, ami fogadja őket, és újra elfogott a kényelmetlen érzés, hogy a kordon rossz oldalán vagyok. Ott kellene lennem a pályán. Tudtam, nem tartozom ide, nem vagyok futó. És irigyeltem azokat a boldog arcokat, akik átszakították a saját, képzeletbeli célszalagjukat. Egytől egyig úgy futott be mindenki, mintha ő lenne a győztes. Akkor még nem is tudtam, hogy ez valóban így van. Az elhatározás viszont megszületett: jövőre én is ott leszek a kordon másik felén, és lefutom a félmaratont. Közben megtanulom testközelből mindazokat a dolgokat, amikre ma még nem tudtam válaszolni, és így hiteles lehetek a futók előtt.

Azt hiszem, ettől a pillanattól datálódik, hogy futó lettem. Mert bár előtte is rendszeresen futottam (leginkább azért, hogy kosárlabdázóként gyorsaság és jobb állóképesség elérésével kompenzáljam relatív mély növésemet) sőt Gyerekként versenyeken is indultam (kisiskolásként gyakran vittek bennünket tömegsport rendezvényekre) de ezek általában 5 kilométeres távok voltak. Gimnazistaként, szinte minden hajnalban felkeltem, és elmentem futni. Hóban, fagyban, esőben is. Rájöttem, hogy igazából szeretem. Minden reggel elöntött a szuperhíró feeling, hogy mennyire kemény vagyok, pedig a szokásos lakótelep köröm mindössze 3 és fél kilométeres volt. Már akkoriban is nagyon kompetitív alkat voltam, minden alkalommal gyorsabbat akartam futni a korábbinál, és mindig élsportolónak képzeltem magam, aki épp versenyez, a fejemben kommentátor narrálta a teljesítményemet, így motiváltam magam. Úgy néztem ki, mint Rocky Balboa: mackónadrágban, és egyenként fél kilós, bumfordi kosárlabdacipőben futottam, télen pedig 3 réteg vastag pulóverben, és sállal az arcom előtt, mint egy ninjának állt Michelin baba. Futócipőre nem telt (na meg minek is, elvégre nem voltam futó) a technikai ruházatról meg annyit tudtam, hogy a műanyag pólóba beleizzadsz (szokásos 80-as évek beli sztereotípia). A leghosszabb, amit valaha megtettem szerintem maximum 10 kilométer lehetett, és ekkor úgy gondoltam, maratont csak versenyzők, élsportolók, vagy szuperképességgel megáldott földönkívüli halandók képesek teljesíteni.

Így, bár többet futottam már akkor, mint sokan azok közül, akik valóban futónak vallják magukat, mégsem éreztem magam annak. Csupán futottam. Változott valami azon a vasárnapon? Gyakorlatilag nem. Egyetlen lépés megtétele nélkül váltam azonnal futóvá. A változás először nem a lábaimban következett be, hanem a fejemben, mert mint tudjuk, a futóknál minden fejben dől el. Ettől kezdve edzettem picit (tényleg csak picit) tudatosabban. És most először életemben, azért futottam, hogy egy futóversenyt teljesítsek. Az első 15 kilométeremet Zánkán húztam be, 2002 nyarán, tűző napon és dög melegben. De úgy éreztem, én vagyok a Földön (Marson?) a legnagyobb király. Ez volt addigi életem leghosszabb futása. Már tudtam, hogy meglesz, amit vállaltam.

Aztán 2002. szeptember 1-én eljött a nagy nap. Beváltottam a magamnak tett ígéretem: lefutottam életem első félmaratonját. Kísérletként egy olyan cipőben, amire mindenki azt mondta, futásra alkalmatlan, csak hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. Az időm másodpercre 1 óra és 43 perc lett, amivel akkor roppant elégedett voltam. Meg sem vártam a hivatalos eredményt, belegravíroztam az érembe az órám által mért időt.. Rosszul. Bár elsőre csupán a túlélés volt a cél, azért persze titkon 1:45 alatt szerettem volna befutni. És bár 17 után már elképesztően szenvedtem, így is kényelmesen sikerült (bár nem igazán volt mihez viszonyítanom). A végét megkönnyeztem, még jó, hogy napszemüvegben futottam.

Innen már nem volt megállás. Gyorsabb és gyorsabb félmaratonokat akartam (ami pár évig ment is). Mindig volt, aki inspirált. Sokáig leginkább egy kolléganőm, akivel felváltva futottunk jobb időket. Én megdöntöttem, akkor a következő versenyig én hecceltem őt. Aztán ő futott le, akkor én hallgathattam ezt, amíg nem álltam újra rajthoz. Folyton jöttek az újabb célok, kihívások, versenyek, és barátok/kollégák, akikkel rivalizálni lehetett. És sosem bírtam elviselni, ha nem én voltam a jobb..

Aztán, persze mint mindenkinél, evés közben jött meg az étvágy: a félmaraton már nem volt elég. Jött az első maraton (húztam-húztam, mert féltem tőle, de aztán egyszer csak ad-hoc beleugrottam), aztán a mind gyorsabb és gyorsabb maratonok. Majd egy kis terep, egy kis ultra, végül az Iron Man, mert ugye mindig kell valami nagyobb és keményebb kihívás, mint az előző.

Közben észrevétlenül átalakult az egész életem. A futás szerves része lett. Egyre komolyabb része. Sokat beszéltem róla, és eköré terveztem szinte mindent. Ennek megfelelően néhány barát, akik ezt nem bírták cérnával lemorzsolódtak, helyettük jöttek újak: leginkább futók. A párkapcsolataim is kezdtek futó körökből kikerülni. És persze a közösségben eltöltött évtized után, már nem voltam hiteltelen a futók szemében, napi szinten kértek/kérnek tőlem tanácsot termékekkel, edzéssel kapcsolatban.

A szabadságaimat is kezdtem a futónaptárhoz igazítani: nem olyan helyekre utaztam, ahol jó bulik vannak, vagy ahol pihenni lehet. Nem a tengerhez, vagy a hegyekbe. Célállomásként azok a városok szolgáltak, ahol el akartam indulni egy adott versenyen. Persze előtte/utána fel lehetett fedezni a hely nevezetességeit is. Helsinki, Prága, Bécs, Hága, Miami, Isztanbul, Portland, Tel-Aviv, Zágráb, Beaverton , Haarlem, Pozsony, Hilversum, Párizs, Amszterdam, Dubaj, Rotterdam, Varsó csak amik épp eszembe jutnak. De a budapesti félmaraton mindig megmaradt nagy kedvencnek.

2002 óta minden évben teljesítettem, pedig sokszor nem voltak ideálisak a feltételek, hiszen a legtöbb évben igazi vénasszonyok nyara tombol a verseny alatt, ami nem könnyíti meg a helyzetet. Valószínűleg ezért is tolja a BSI egyre hátrébb az időpontot évről-évre. Az első évek folyamatos javulása így hamar megtorpant. Óriási csalódás volt, amikor 2005-ben először futottam gyengébben, mint korábban. Igaz, néhány héttel előtte futottam az első maratonomat. Az okosok szerint ez amúgy ideális helyzet egyéni csúcs beállításra, de én úgy éreztem, még erősen regenerálódási fázisban vagyok.

De persze ettől még futottam a rákövetkező évben. Hosszú ideig különböző okokból nem sikerült áttörni a bűvös sub 90-et, sőt, még a sub 100-at sem! Az egyetlen sikeres 2004-ben futott 1:37-es egyéni csúcsom után fél évtizedig evickéltem az 1:40 és 1:45 közötti posványban, míg eljött az áttörés. Ezalatt volt, hogy sérülten, gyomor rontással, lázzal, vagy extrém forróságban álltam rajthoz. Ráadásul, mivel mindig dolgoztam is a rendezvényeken, sosem tudtam pihenten és főleg a koncentrálva elindulni. Hisz előző nap estig talpon voltam a sátorban, másnap már hajnaltól kint szorgoskodtam, és jó esetben néhány perccel rajt előtt tudtam elszabadulni a standról, így a bemelegítés és a mentális rákészülés teljességgel esélytelen. Tudtam, hogy befutás után, mikor még alig állok a lábamon, vissza kell mennem dolgozni. Talpon lehúzni a nap hátralévő részét és pakolni, már csak laza levezetésnek tűnt. Jó időt futni így, viszont nehéz.

2009-ben azonban remek évem volt. Első ultratávok, az előző évekhez képest megduplázott kilométerszám, nem véletlen, hogy az 1:40 körüli legjobb idő egy szemvillanás alatt 1:30-ra ugrott le. Akkor ugyan még pár másodperccel a fölött maradt, mégsem voltam elégedetlen. Rákövetkező évben aztán már sikerült a rég áhított sub 90, amiről korábban azt gondoltam, soha nem érhetem el. Ez a 2010-es év tökéletes futóév lett, az 1500 métertől az ultra távokig mindenhol egyéni csúcsot futottam. 2011-ben pedig erre építve, végre tudatosan és tisztességesen felkészülve állhattam rajthoz. Igen ám, de extrém forróság volt aznap. Éppen ez lett volna a 10. jubileumi futásom. Nagy kérdés volt, hogy élvezzem ki, és legyen örömfutás, vagy menjek neki terv szerint: lesz, ami lesz. Benne volt viszont a pakliban, hogy ha nem sikerül, akkor az egyéni csúcs sem lesz meg, és még végig is szenvedem a versenyt. Persze nekimentem. És akkor, amikor mindenki küszködött, rosszul lett, és sokkal gyengébbet futott a tervezettnél, én a kánikulában óriási egyéni csúcsot mentem, tizedikre. Sokáig ez a 36 fokban teljesített futás maradt a legjobb időm, és máig a legjobb időm a budapesti félmaratonok történetében: 1:27:23, ami kategória 23. helyezést ért, és összetettben is 140-ként szakíthattam át a képzeletbeli célszalagot.

Egy évvel később, a BSI azzal tisztelt meg, hogy felkért iramfutónak. Az 1:30 lett volna az én lufim, de ez az év magánéleti és munka területén olyan káoszosra sikeredett, hogy nem voltam top formában. Abban sem voltam biztos, hogy ezt az időt könnyedén hozni tudnám, úgy, hogy közben másokat is buzdíthassak. Így végül az 1:45-ös csoportot kaptam, amit Bitliszbával és Földing Rékával 1:44:56-ra vittünk be. Csodálatos élmény volt másoknak segíteni. Ekkor éreztem meg először ennek a varázsát, amitől azóta sem tudok szabadulni. Sok barátnak segítettem és segítek azóta, elérni az áhított célidőt, de „professzionális” pacer is lettem a helyi futóklubban.

2013 volt az első verseny, amikor vendégként vettem részt az eseményen, vagyis már nem kellett dolgoznom rajta. Élveztem, hogy valóban csak futó vagyok, egy résztvevő a sok ezerből. Akkor már Hollandiában éltem, de a versenyre nem volt kérdés, hogy hazajöjjek. Nagyon jó volt látni a régi barátokat, kollégákat, és egy különleges születésnapi meglepetés is készült. Boldog voltam és kiegyensúlyozott. Nem voltam top formában, célidőm sem volt, futottam, ahogy jól esett. És ez az örömfutás mindössze fél perccel maradt el az egyéni csúcsomtól. Minden bizonnyal meg is döntöttem volna, de az ünnepeltnek nyulaztam, csupán az utolsó pár kilométeren küldött el, hogy menjek nyugodtan a saját tempómban. Majd a célban megvártam őt is, és az első félmaratonját teljesítő kedvesemet is, akinek én akasztottam a nyakába az érmet. Ez a verseny az első, és a 10. jubileumi után minden szempontból a kedvencem lett. Nem is értettem, hogy ment ennyire könnyedén. 

Persze tudom, hogy miért. 2013-ban őrült felkészülésbe kezdtem, újra visszatértem az évi 2000+ kilométerhez, végeztem minőségi edzéseket is, így elkezdtek ismét jönni az eredmények. Ezek végül 2014-ben csúcsosodtak. Miután néhány héttel a félmaraton előtt Hollandiában bekarcoltam egy brutális félmaratoni egyéni csúcsot, ami maximalizálta az elégedettségi faktoromat, ráadásul a Nike nem szponzorálta tovább a budapesti versenyt, elgondolkoztam, hogy vajon Wizz-ként is folytassam-e a hagyományt, és megéri-e hazautaznom csak erre a versenyre?
Két dolog segített a döntésben: 1. végigpörgettem a fejemben, amiket te kedves olvasó az elmúlt percekben olvashattál. Szentimentális típus vagyok, úgy éreztem tartozom magamnak (és a versenynek) annyival, hogy nem töröm meg a hagyományt, és ott leszek tizenharmadszor is. 2. egy nagyon kedves barátom kérte a segítségemet az 1:30-as félmaratonja teljesítéséhez. Így Wizz ide, Wizz oda, hazarepültem. Lehangoló volt ugyan, hogy nem volt ott a csodálatos Nike sátor, és a Nike kollégák, de a sok ismert futópajtás és a hangulat kárpótolt. Bár bomba formában voltam, így tudtam, hogy az 1:30-at nagyon lazán fogom tudni nyulazni, mégis jobban izgultam, mintha a saját egyéni csúcsomat kellene megdöntenem. Igyekeztem mindent megtenni a siker érdekében, pontos iramot diktálni, bíztatni, noszogatni, instrukciókat adni, poénkodni, húzni stb. Végül meglett az 1:30 (az 1:30 alatti nem) de a barátom nem volt elégedetlen, hiszen ez is kategória dobogót hozott a számára.

Mindezek után már nem volt kérdés, hogy idén is részt veszek a 30. jubileumi Wizz Budapest Nemzetközi Félmaratonon. Bár az élet most megint új helyre sodort, ezúttal Dubajból kellett hazajutnom, de nem volt kétségem afelől, hogy szeptember 13-án otthon leszek. Be is neveztem annak rendje és módja szerint. Új életemet megkezdve a Közel-keleten viszont rá kellett eszmélnem, hogy ez nem annyira egyszerű, mint Hollandiából. Az csak egy dolog, hogy a repülőjegy annyiba került volna, amennyiből a rég áhított New York Marathont is kipipálhattam volna, de amekkora elmebeteg vagyok, ezt még bevállaltam volna. Főleg, hogy egy másik ismerősöm is megkért, hogy nyulazzak neki, és nagyon szerettem volna segíteni (egyéni csúcsra meg egy sérülés miatt most nem is lett volna esélyem). A komolyabb probléma viszont, amit nem tudtam megoldani, hogy az arab országokban a péntek és a szombat a szabadnapok. Ergo vasárnap dolgoznom kellett. És mivel csak nemrégen kezdtem, próbaidő alatt pedig nem lehet szabadságot kivenni, így ez a helyzet karhatalmi szóval el is döntötte a dilemmámat. A verseny előtti héten biztossá vált, hogy idén nem vehetek részt a budapesti versenyen.

Végtelenül szomorú voltam emiatt, de aztán úgy döntöttem, nem töröm meg a hagyományt, és a lehetőségeimhez mérten mégis lefutom, csak itt kint. Ugyanabban az időben nem tudtam, hiszen számomra munkaidőben rendezték a versenyt, így munka után indultam neki. Egy kedves BSI-nél dolgozó barátom elküldte a rajtszámom fotóját, amit ki is nyomtattam szépen, így lett „hivatalos” az indulásom. A megelőző napokban már felfedeztem a megfelelő futóhelyeket. Nemrég építettek egy gyönyörű 7km hosszú (és vagy 4-5 méter széles!) futóutat a tengerparton, ami nem messze a Burj al Arab (Vitorlás) hoteltől indul és a Jumeirah Beach-en húzódik végig. Elhatároztam, hogy itt fogom lefutni a "versenyem" nagy részét. Napközben a facebook oldalam szinte felrobbant a Wizz-es postoktól, amiket egyrészt irigykedve néztem, másrészt még eltökéltebbé tettek a tervem megvalósításában. Igen ám, de az időjárás errefelé nem annyira kedvez a futásnak, az év, ezen szakaszában. Nappal masszívan 40 fok fölötti hőmérséklet és tűző nap uralkodik, de a leghűvösebb hajnali órákban sem nagyon megy 35 fok alá. Így hát megvártam a legutolsó metrót, hogy a lehető legkésőbb indulhassak, pár fokot javítva a komfortérzetemen, aztán "yalla" gyerünk.

Sokkal nem lett jobb a helyzet, így is 40+ foknak érződő 35 fokos hőség várt rám, meglehetősen magas páratartalom mellett. Sosem foglalkoztam vele, mikor otthon bárki a párás levegőre panaszkodott, de ami itt van, az valóban fullasztó. Nem elég, hogy forróság uralkodik, szó szerint úgy érzi az ember, hogy nem kap levegőt. Nehéz így mozogni. Ennek ellenére az első kilométerek jól és vidáman teltek. Hosszú idő óta először zenével. Egy-két építkezésen átmászás lassította csak (ekkor még) a haladásom. Az viszont feltűnő volt, hogy amit 5 perces alatti tempónak éreztem, az valójában 6 perces volt. 8-10 kilométerig még egészen jól ment. Mindössze egy fél literes palack volt nálam, így 2 kilométerenként engedélyeztem magamnak néhány kortyot. A terv az volt, hogy 10-12 körül veszek másikat. Azt hiszem akkor omlottam össze kissé, amikor az előre betervezett kisboltot nem találtam nyitva. Ismeritek az érzést, amikor nagyon éhesek vagytok, beígértek magatoknak valami kaját, aztán valamiért nem sikerül hozzájutni, és a gyomor már korog. Na, azt szorozzátok meg tízzel.. Vagy azt, amikor már nagyon sürget a szükség, csak még addig bírjam ki – gondolod – aztán a mosdó foglalt.. Na, azt szorozd meg hárommal. Így érezhet, aki a sivatagban kúszva oázist lát, már a szájában érzi a hűsítő cseppeket, mikor kiderül, hogy délibáb. Nagy nehezen elevickéltem egy benzinkútig. A légkondicionált helységbe lépve tűnt csak fel, hogy konkrétan olyan vizes a ruhám, hogy nincs egy tenyérnyi felület, amiben megtörölhetném a kezem. A nadrágom még rosszabb volt, a gravitáció működik, oda folyt le rólam a víz. A mobilomat már nem tudtam használni, mert az ujjaim olyan vizesek voltak, hogy nem reagált rá az érintőképernyő. Ittam egy jeges teát, és vettem egy Gatorade-et a hátralévő távra. Kicsit erőre kaptam. A partra érve gyönyörű látvány fogadott, nem tudtam nem megállni, és lőni pár képet. Persze ez jó indok volt az újabb megállásra.

Majd végre rátérhettem az Oz birodalmába vezető, ha nem is sárga, de zöld útra. Durva cucc. Vagy 4-5 méter széles, nem kell lehúzódni, ha esetleg szembe jönne valaki. De nem jön, legalábbis az évnek ebben a szakaszában nem sok őrült szaladgál. Olyan tükörsima, hogy korcsolyázni lehetne rajta, és olyan tiszta, hogy meg lehetne rá teríteni. A felülete fényes, nem úgy, mint az általam eddig látott gumicsíkoké. A keménysége remek. Puha, de nem túl vastag vagy süppedős. Mintha az egész egyetlen darabból lenne, sehol nem láttam illesztést vagy hegesztést. Centire pontosan felfestett jelzések 100 méterenként, és ez az egész közel 7 kilométeren keresztül kanyarog a gyönyörű, homokos tengerpart mellett. Azonban mégsem lesz a kedvencem. A simasága adja egyben a hátrányát is. A magas páratartalom mellett, a felületére kicsapódó nedvesség miatt kegyetlenül csúszik, nagyon nehéz tempósan futni rajta, és nagyon bosszantó, hogy az ember folyamatosan azt érzi, hátracsúszik a lába elrugaszkodásnál. Ebben a zilált állapotomban ezt még drasztikusabban éltem meg, ezért pár száz méter után lementem róla. Mezítláb baromi jó lehet futni rajta (mondjuk akkor meg már a homokban nyomnám) de úgy tűnik, nem csupán a Szigeten nem fogom használni a futóknak kialakított pályát. Mellette nagyjából hasonló szélességben egy boardwalk fut végig. Bár elméletben az a sétálóknak van, de olyan üres volt a part, hogy senkit nem zavartam, viszont a rugalmas faléceken sokkal jobban esett a futás.

Fogalmam sem volt mennyire lesz hosszú a pálya, de sokkal jobb volt azon futni, mint a város utcáin vagy az építkezéseken át (Dubajban mindig, mindenhol építkeznek). Szerencsére kitartott közel a 20. kilométerig, de aztán megint egy túrás-fúrást kellett megmásznom, hogy aztán az utolsó mérföldön rohanjak, ahogy még bírok, hogy végül szégyenszemre ne 2 órán kívül teljesítsem az én Wizz Félmaratonomat. Sajnos befutóérmem nem lesz, de azért megtettem, ami tőlem telt.

A rajtszámom most is az 3546 volt, mint eddig két kivétellel minden évben. Ez a szakmám (EKIN) számkódja a telefonon. Hiszek a számmisztikában, fontos volt számomra, hogy én választhassak számot a kedvenc versenyemen. Erre normál esetben amúgy sincs esélye az embernek, ettől kicsit VIP-nek éreztem magam, míg másnak nem is tűnt fel, hiszen ez senkinek nem jelent rajtam kívül semmit, nem olyan fancy, mint egy 0000 vagy egy 1000 vagy a 2015, esetleg egy születési dátum. Volt olyan év, hogy ez a rajtszám-tartomány a női mezőnyhöz tartozott. Két évben nem sikerült ezzel futnom, akkor túl későn szóltam a BSI-ben. 2003-ban viszont cserébe megkaptam a 6277-es számot (MARS). Na? Miért? :) Volt olyan év, hogy már kiadta a Sportiroda, de a kedves futótárs mégis átadta nekem, és végül mégis azzal futhattam. Idén igazából ERIK futott a 3546-al, korán nevezett, már a neve is rá lett nyomtatva a rajtszámra, de ezt könnyedén át lehetett kalibrálni EKIN-re, ahogyan meg is tettem. Kedves BSI! Ezúton kérlek tisztelettel: vonultasd vissza a 3546-os számot! Tizensok éve mindig ezzel futok. Ha most épp nem is Nike-s a verseny, az én szívemnek legalább ennyi megmarad belőle. Ígérem, mindent megteszek, hogy jövőre újra rajtam legyen!

Már csak azért is, mert jövőre először senior leszek. Ha sikerül a mostani formámat tartanom, kategóriában még akár egészen jó helyezésért is mehetek. Arról nem beszélve, hogy új cél is motivál: megfutni a szintet a New York Maratonra. De ez már egy másik post témája..  

 Budapest Félmaratonjaim számokban:

Év:       netto idő         abszolut helyezés/kategória helyezés

2002:    1:43.00           1055/855

2003:    1:40:06           1204/279 (Kategória váltás)

2004:    1:37:40           763/168

2005:    1:40:48           1118/205

2006:    1:40:32           808/176 (Kategória váltás)

2007:    1:45:07           1262/271

2008:    1:44:41           734/175

2009:    1:30:58           288/56

2010:    1:28:54           211/44

2011:    1:27:23           140/23 (Kategória váltás)

2012:    1:44:56           1168/245

2013:    1:27:59           240/44

2014:    1:30:55           307/68

2015:    1:58:48           3158/685 (Nem hivatalos)

Nem kockáztatsz. Ha két menü közül kell választanod, amikor nagyon éhes vagy, esetleg utazol, és tudod, hogy jó ideig nem lesz lehetőséged mást enni, nyilván te is biztonsági pályára állsz. Azt választod, amit ismersz. Az esetek kilencven százalékában repülőn én is a csirkemellet választom azzal nagyon nem lehet mellélőni. Ritkán előfordul, hogy esetleg valami egyszerű tésztaétel más belátásra tud bírni, de ennyi.

Ezúttal a légi utaskísérő azonban a papíron meghirdetett A-B menü ellenére nem érdeklődik a preferenciám felől, csak leteszi elém a tálcát. Én már nem is kérdezek, mert szinte biztos vagyok benne, hogy az utasok nagy része hozzám hasonlóan, szintén nem akart kockáztatni, így a gép hátuljába érve a csirke már elfogyott. A mellettem utazó, még tesz egy elkeseredett kísérletet, hátha. De nyilvánvaló volt, hogy a stewardess okkal nem kérdezte meg, mit választanánk. Maradt hát a B menü. 

Kényes vagyok rá mit eszem meg, és nehezen kísérletezem új ízekkel, így kissé félve nyitom ki a dobozkát. Benne sült báránnyal paradicsomos mártásban, kusz-kusszal és fenyőmagos spenóttal. Egzotikusan hangzó íz-világ, egy egzotikus helyről, amerre tartok éppen, hogy ott éljem életem elkövetkező néhány évét. Bizalmatlan vagyok, de az út közel hat órás, késő éjszakai érkezéssel, így jön a: megeszed, vagy éhen maradsz radikális választása.

Aztán a meglepetés: a bárány érmék finomak, a szósz fűszeres és enyhén, éppen kellemesen csípős. A kusz-kusszal (amit sosem ettem korábban) sincs semmi baj, köret gyanánt tökéletesen megteszi rizs helyett. Azok a falatok pedig, amelyekbe magok is kerülnek, újabb ízlelés-csavarral kicsit megbolondítják az összhatást.

Ez nem egy gasztro-blog, és nem is valami reform-étterem étlapjáról szemezgetek csupán egy repülőn, kis műanyag tálakban felszolgált ételekről beszélgetünk, így nem ragozom tovább. A lényeg, hogy szerintem sokkal jobban jártam vele, mintha a megszokott, semmi ízű natúr csirkét választom. (a kép illusztráció)

Ez egyrészről kellemes első meglepetés egy számomra ismeretlen kultúráról, ahová igazából még meg sem érkeztem, másrészt komoly lecke is, hogy nagyon gyorsan változtassak az eddigi, újdonságok felé időnként nem túl nyitott hozzáállásomon. Hiszen amíg nem válok befogadóvá, addig a pozitív élményeket is kizárom. Hovatovább, hogyan lenne így az új környezet befogadó irántam? Már pedig szükségem van erre, hiszen hosszú időt fogok ott tölteni. És hát valljuk be, nekem kell nyitnom, ha boldogulni szeretnék egy új helyen, ahol minden más, mint a megszokott. és számomra minden teljesen ismeretlen.

Ezúttal szerencsém volt: kényszerhelyzet segített egy pozitív élményhez. És még éppen időben nyitotta fel a szemem ahhoz, hogy megérkezve másképp mutatkozhassak be. Remélem, ha én magam teremtem majd meg az ilyen helyzeteket, hasonlóan kellemes élmény lesz majd a jutalmam. Ha kíváncsiak vagytok rá, hogy így lesz-e, kísérjétek figyelemmel egy Marslakó további kalandozását a Föld ezúttal forróbb pontján.

Nagy kedvencem a kis szines csokis drazsé, ami csak a számban olvad a kezemben nem. Különösen azt szeretem, amelyikben egész mogyoró darab van a közepén, de most mégsem ez a blog induló posztjának témája, hanem két szó: MEGOSZTÁS és MOTIVÁCIÓ. 

Mindenki szeretné megmutatni magát a nagyvilágnak, és az átlagember számára, aki nem tud festeni, vagy zenét szerezni, az önkifejezés egy remek módja, ha megoszthatja gondolatait vagy élete fontosabb eseményeit barátaival, ismerőseivel, erre remek eszköz a közösségi média. Nyilván van aki ezt sem tudja kultúráltan kezelni és ahogyan beáll a mozgássérült parkolóba, vagy a mozgólépcsőn elállja az utat a baloldalon, így a falára is kitolja még azt is ha klotyóra megy, vagy a még elvetemültebbek a végeredmény fotóját is becsatolják...

Épp ezért voltam nagyon sokáig Facebook ellenes, túl hiperaktív volt nekem ez a fajta kommunikáció. Most viszont én vagyok a társaság legnagyobb kockája, szinte az egész életemet a Facebookon élem. Nyilván a munkám miatt is, de jó megosztani bizonyos dolgokat az életemből, különösen így, hogy évek óta távol élek az otthonomtól, ezért olyan élmények is érnek, amelyek mások számára is érdekesek lehetnek. A személyes falam viszont nem igazán alkalmas hosszabb eszmefuttatásokra, és az ismerőseimet sem terhelném világmegváltó gondolataimmal. Ezért döntöttem a blog írás mellett.

A másik ok amiért belefogtam az volt, hogy egyre több ismerősöm tette ugyanezt, és jó néhányuknál látszik, hogy a leírt, és különösen a közzétett szó ereje mennyire motiváló. A magunknak tett fogadalmakat könnyebben megszegjük, hiszen senkinek nem kell elszámolnunk vele, de minél többen tudnak róla, annál kellemetlenebb, ha nem tartjuk magunkat az ígéreteinkhez. Ez remekül működött nekem is, amikor hirtelen ötlettől vezérelve szétkürtöltem, hogy egyéniben körbefutom a Balatont. Vagy mikor kitaláltam, hogy Iron Man akarok lenni. Onnantól kezdve már komolyan kellett vennem és nem adhattam fel, mert nem álltam volna meg sem magam, sem mások előtt... Ha nem tettem volna közhírré, valószínűleg sohasem jutottam volna a teljesítésük közelébe, vagy legalábbis feladtam volna azzal a felkiáltással, hogy nem vagyok felkészülve. A megosztás tehát felturbózza a motivációt, és itt kapcsolódik össze a két dolog.

Hasonló megfontolásból kötötte össze DK barátom is életmódváltását blogja beindításával. Természetesen nála is működött, hiszen onnantól nem csak a saját egészségéért és kilóiért, de az általa formált közösségért is felelős lett, akiknek a hősévé vált, így lényegesen nehezebb lett volna igent mondani azokra a kísértésekre, amelyek csupán maga miatt talán elcsábították volna. Az ő célja egy más életminőség elérése volt, de ennek a sikere mellett rengeteg olyan extrát is kapott új életétől, (feleség, barátok, önbecsülés, energia, vidámság) amelyek sokkal többet jelentenek már, mint az eredeti cél, és ezek tükrében az már csak járulékos előnye a befektetett energiának. Nálam nem fogyás az életmódváltás célja, hiszen ezzel szerencsére sosem volt gondom, de mindig van, amin változtatni szeretnék, sőt, hosszú évek óta szinte ugyanazokkal a dolgokkal küzdök, amelyeket hasonlóképpen nem tudok megoldani, vagy túllendülni rajtuk, mint ahogyan Gergő anno a súlyfeleslegén.

A motiváció számomra mindig is nagyon fontos volt, folyton új cél kell, amiért dolgozhatok, különben hajlamos vagyok ellustulni, vegetatív funkcióba kapcsolni és semmit nem csinálni, csak lubickolni a stagnálás unalmas, energiatakarékos levében... Úgy gondoltam egy személyes blog talán nekem is kellőképpen inspiráló lesz ahhoz, hogy ne extra energiaráfordítás legyen, hanem megsokszorozza az erőmet, és így oda koncentrálhassam, ahol igazán szükség van rá, és ne forgácsoljam el mindenféle fölösleges dologra. Ez az én nagy kihívásom.

És hogy mire számíthatsz Te kedves olvasó aki idetévedsz? Egy néha furán gondolkodó, ezért kissé kívülálló, és sokak szerint megosztó, így magát szinte másik bolygóról érkezettnek érző (űr)lény hétköznapi céljainak, problémáinak és gondolatainak megosztására. Aki az utóbbi években még inkább "idegen", hiszen a bolygó más-más pontján igyekszik boldogulni. Ennek megfelelően különböző kultúrák furcsaságai (most éppen Dubaj), és a külhonban való boldogulás viszontagságai biztosan terítékre kerülnek. Viszont mivel az életem és a kitűzött céljaim leginkább a sporthoz kötődnek, így biztosan ezzel kapcsolatos témák is lesznek, hátha másokat is sikerül motiválnom velük. De ha más egyéb felkelti az érdeklődésemet, arról is írni fogok majd. Imádom például a filmeket. Kritikákra ezért számíthattok. Mindezek sajátos stílusban tálalva, így talán időnként más megvilágításba kerülhetnek általam... Meg ennek segítségével a barátaimnak sem kell majd folyton egyesével elmesélnem, részletesen az élményeimet. Ez majd kiderül, egyelőre csak próbálkozom, és meglátjuk mekkora lesz az érdeklődés. Vágjunk is bele..