Ha ezen a blogon egy filmről feltétlenül írni kell, akkor az a The Martian. Ha másért nem tenném, akkor legalább a címe miatt egészen biztosan. De erről szó sincs, az év egyik legjobb filmjét láttam. Na jó, az igaz, hogy a valóban nagy durranások (Éhezők Viadala, STAR WARS VII) még csak most jönnek. Ezzel együtt James Cameron végre megint a legjobb formáját hozza. Lokálpatriótaként pedig különösen szimpatikusak azok a filmek, amelyeket hazánkban forgattak, jó felismerni szeretett szülővárosom helyszíneit, még ha azok "Kínában" vannak is :) A Spy után a Martianban is jó néhányszor feltűnnek Budapest jellegzetes épületei.
A beszámolóhoz hozzátartozik, hogy ez volt az első film, amit 4DX-ben néztem meg. Ez egészen biztosan sokat hozzátett az élményhez, bár őszintén szólva, kellett néhány perc, míg megszoktam, hogy új érzékek is bekapcsolódnak az audiovizuális észlelés mellé. Mivel rögtön a történet apropóját adó katasztrófajelenettel indított a múvi, így az első perceket jelentős huzat és rángatózás kísérte. Később szerencsére már nem volt ennyire intenzíven bevonva a néző a történésekbe, és hamar meg is lehetett szokni, így a kezdeti idegesítő epilepsziás roham után már valóban inkább hozzáadott az élményhez, és nem elterelte a figyelmet a lényegről. A Universal stúdióban néhány éve már találkoztam azzal a technológiával, ami a 3D vetítést apró, ám megfelelő irányú és mértékű székmozgatással kísérve, olyan tökéletességgel csapta be az érzékszerveket, hogy a képzeletbeli hullámvasúton utazva, jobban a torkomban éreztem a gyomrom, mint egy valódi hullámvasúton ülve. Itt a székmozgatás ugyan nyilvánvalóan korlátozottabb mértékben valósul meg, ám néhány jelenetnél így is hihetetlenül élethűen érezni, mintha valóban az adott járműben ülnénk, vagy mintha a drónkamera, ami a tájat pásztázza, közvetlenül a mi szemünk lenne. Elképzeltem, mekkora élmény lehet egy Fast&Furious féle autósüldözés 4DX-ben. Abba meg bele sem mertem gondolni, hogy ha az Ébredő Erőnek is lesz ilyen változata (amennyire tudom nem lesz) akkor olyan izgalmas élmények várnak rám 1 hónap múlva, mint anno 4 évesen, mikor édesapámmal először ültem be az Új Remény vetítésére. Véleményem szerint a házimozizás jövője is az lesz hamarosan, hogy hasonló technológiával filmezhetünk otthon. Remélem nem is nagyon sokára, hogy minél több filmet élvezhessek még így.
De térjünk vissza a Mentőakcióhoz. James Cameron rengeteg klasszikust letett már az asztalra (Terminátor, Aliens, Avatar) de a nevét nem csak felejthetetlen alkotások fémjelzik. Így az ember sosem tudhatja, mit várjon egy Sci-Fitől, ha ő a rendező. Kicsit javított az esélyeken Matt Damon a főszerepben, aki a kis turcsi orra és agresszív kismalac tekintete ellenére mégis szinte minden szerepében hiteles tud lenni, ezért nagyon kedvelem. Will Huntingot mintha kifejezetten neki írták volna (neki írták), simán megvettem, hogy az árva, agresszív, magábaforduló utcakölyök igazából matematika zseni. Még komédiában is rendben van a srác, kisfiús mosolya és változatos játéka miatt nevettetőnek is beválik, gondoljunk csak a Dogmára vagy az Ocean sorozat imádnivaló, túlbuzgó balek tolvajára. Ám mégis Jason Bourne-ként lett a kedvencem. Nem kifejezetten akcióhős alkata ellenére, megkérdőjelezhetetlen hitelességgel hozta le a trilógia remake-jében az amnéziában szenvedő, identitását kutató gyilkológépet.
Így lehetett volna bízni benne, hogy jó filmet fogok látni, ha nincs a Gravitáció, aminek alapsztorija nagyon hasonló, ám aminek vontatott, unalmas forgató-könyvét még – az amúgy szintén kedvenc – Bullock kisasszony sem tudta megmenteni. Mi több, Clooney-nak sem sikerült humort erőlködni bele, ami némileg oldhatta volna a depit.
A két alkotás felütése nem sokban különbözik: baleset az űrben, melynek következtében magára marad egy asztronauta, kiszolgáltatva, segítség nélkül, egy olyan közegben, ahol az élethez legalapvetőbb szükségletek sem adottak. További hasonlóság, hogy a pórul járt szereplő, mindkét filmben inkább valamiféle szakértő, mintsem igazi űrhajós.
Amiben viszont Cameron magasan veri Alfonso Cuarónt a 7 Oscarja ellenére is, ahogyan hozzá tudott nyúlni a témához. A helyzet komolysága ellenére, finom humorral és lenyűgöző ötletességgel. Ebben Damon személyében remek partnert talált, aki konkrétan a halál torkában sem zuhan össze, hanem folyamatosan marháskodik. Ezzel elkerüli azt a brutál, befordulós, depressziós hangulatot, ami a Gravitációt jellemezte. Jó, jó, abban ez nyilván része volt a dramaturgiának, kisebbek voltak a terek, ami egészen klausztrofób hangulatot kölcsönzött a filmnek, de mindent összevetve a Marslakó e nélkül is, illetve a hossza ellenére, lényegesen fordulatosabbra és szórakoztatóbbra sikerült. Összezuhanás és némi depi persze itt sem hiányozhat. De az a néhány percnyi arcra kiülő halálfélelem is sokkal ütősebb, kontrasztban a végig optimista és a problémákhoz pozitívan álló főhőstől, mint a teljes filmen át egyetlen rémült arckifejezést produkáló Bullock.
Mindkét mozi látványvilága lenyűgöző, a Gravitációt talán egyedül ez tette elviselhetővé. A Martian azonban erre is vastagon rávert. Itt talán kissé elfogult vagyok, mivel bármilyen gyönyörű a világűr, vagy onnan nézve a Föld, Marslakóként bármeddig el tudnám nézni, ahogyan a kamera a marsi tájat gyakran és hosszasan pásztázza. Végig tátott szájjal, és csorgó nyállal. bámultam a képsorokat, és bár csupán egyhangúnak tűnő, dimbes-dombos vörös pusztaság, mégsem tudtam megunni.
A film végig tökéletesen adagolja az izgalmakat és a humort. Mértani pontossággal tartja fenn a figyelmet. Ilyen formán még azt is mondhatnám, hogy kiszámítható. Szinte az elejétől tudja már minden néző, milyen „váratlan” fordulatok történnek majd a sztoriban, amelyek legtöbbje általában kb. annyira kreatív, mint a többször is visszatérő: hirtelen vihar. A folyamatos meglepetés itt abban rejlik, hogy erősen korlátozott helyzetében, milyen outside the box megoldásokkal rukkol elő a furfangos forgatókönyv. Nem is gondolná az ember, hogy ahol a 21. századi Hi-Tech kütyük csődöt mondanak, ott milyen jól tud jönni néha egy kis ragasztószalag, radioaktív hulladék, vagy éppen egy zacskó fekália. Mindez folyamatos nevettetéssel prezentálva, ami tekintve, hogy a film stílusához ez elvileg nem áll közel, így minden poén újabb és újabb meglepő fordulat. Mindeközben cseppet sem izzadtságszagú, mert nem mindenáron nevettetni akar, akár altesti humorral, hanem szimplán csak stílusos, és bájosan kreatív. A néző pedig nem tud rajta nem mosolyogni.
Fogalmam sincs, hogy tudományos szemmel mennyire gagyi a történet, de laikusként nem kevésbé hihetőek a magyarázatok, mint az, hogy az ember a Marson járjon. A film végére persze kiderül, hogy a tudomány minden problémát megold, hogy IronMan valóban létezik, hogy a cellux (Duckt Tape) az űrhajós legjobb barátja, és hogy egy űrkompon az ablak lényegében csak felesleges dekoráció. Mindez az „I will survive” akkordjaival kísérve, mintegy filmet átitató általános üzenetként, hogy minden akadály legyőzhető, és semmilyen ötlet nem lehet elég abszurd vagy banális a túlélés érdekében.
Ezután a bő két órás utazás után én bármikor visszamennék a Marsra. Meg is teszem, amint kijön a BluRay 3D változat. Addig is diszkó forevör.
Bár a post írásakor még nem volt információm a magyar bemutatóról, azóta már a hazai mozik is játsszák a filmet, amelynek szinkronos trailerét itt láthatod.
