Gondolom, mindenkinél van egy olyan életesemény, ahol az addig lineárisan haladó pálya, nagy irányú fordulatot vesz. Az enyém 2001 szeptember 2-án volt, a 16. Nike Budapest Félmaraton napján. Bár kis koromtól mindig sportoltam, rengeteg mozgásformát kipróbáltam, futottam is, de addig a futást sosem tekintettem külön sportágnak, mindössze állóképességi gyakorlatnak más sportokhoz.
Aztán 2001. júliusában elkezdtem a kedvenc sport-márkámnak dolgozni. El is vittek rögtön a tengerentúlra egy 2 hetes agymosással egybekötött fejtágításra (bár esetemben az agymosásra nem is volt szükség) ahol megtanítottak nekem mindent, amit a sportcipőkről tudni lehet. Az első, cégünk által szponzorált eseményen, amin a márkát képviselhettem, így magabiztosan álltam ki a sok ezer futó és érdeklődő elé. Telve voltam energiával, úgy éreztem, mindent tudok. Jöttek is a kérdések sorra, és körülbelül a másodiknál derült ki, mekkorát tévedtem. Valóban tudtam mindent a cipőkről, anyagokról, csillapításról, fogalmam sem volt viszont magáról a futásról. Pronáció? Fal? 5 perces ezrek? Azt sem tudtam eszik, vagy isszák? Mérhetetlen kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben. Maximalista vagyok, szeretek mindent a lehető legtökéletesebben csinálni. Azon törtem a fejem, hogyan kerüljem el a jövőben az ilyen helyzeteket?
A verseny alatt kiürült a stand, aki futott a pályán volt, aki nem, a versenyzőknek szurkolt. Én is kimentem hát a célkapuhoz, mert jó néhány kollégám futott a versenyen. Akkoriban rajtuk kívül más résztvevőt még nem ismertem. Néztem a boldog, büszke célbaérőket, a megérdemelt tapsot és ünneplést, ami fogadja őket, és újra elfogott a kényelmetlen érzés, hogy a kordon rossz oldalán vagyok. Ott kellene lennem a pályán. Tudtam, nem tartozom ide, nem vagyok futó. És irigyeltem azokat a boldog arcokat, akik átszakították a saját, képzeletbeli célszalagjukat. Egytől egyig úgy futott be mindenki, mintha ő lenne a győztes. Akkor még nem is tudtam, hogy ez valóban így van. Az elhatározás viszont megszületett: jövőre én is ott leszek a kordon másik felén, és lefutom a félmaratont. Közben megtanulom testközelből mindazokat a dolgokat, amikre ma még nem tudtam válaszolni, és így hiteles lehetek a futók előtt.
Azt hiszem, ettől a pillanattól datálódik, hogy futó lettem. Mert bár előtte is rendszeresen futottam (leginkább azért, hogy kosárlabdázóként gyorsaság és jobb állóképesség elérésével kompenzáljam relatív mély növésemet) sőt Gyerekként versenyeken is indultam (kisiskolásként gyakran vittek bennünket tömegsport rendezvényekre) de ezek általában 5 kilométeres távok voltak. Gimnazistaként, szinte minden hajnalban felkeltem, és elmentem futni. Hóban, fagyban, esőben is. Rájöttem, hogy igazából szeretem. Minden reggel elöntött a szuperhíró feeling, hogy mennyire kemény vagyok, pedig a szokásos lakótelep köröm mindössze 3 és fél kilométeres volt. Már akkoriban is nagyon kompetitív alkat voltam, minden alkalommal gyorsabbat akartam futni a korábbinál, és mindig élsportolónak képzeltem magam, aki épp versenyez, a fejemben kommentátor narrálta a teljesítményemet, így motiváltam magam. Úgy néztem ki, mint Rocky Balboa: mackónadrágban, és egyenként fél kilós, bumfordi kosárlabdacipőben futottam, télen pedig 3 réteg vastag pulóverben, és sállal az arcom előtt, mint egy ninjának állt Michelin baba. Futócipőre nem telt (na meg minek is, elvégre nem voltam futó) a technikai ruházatról meg annyit tudtam, hogy a műanyag pólóba beleizzadsz (szokásos 80-as évek beli sztereotípia). A leghosszabb, amit valaha megtettem szerintem maximum 10 kilométer lehetett, és ekkor úgy gondoltam, maratont csak versenyzők, élsportolók, vagy szuperképességgel megáldott földönkívüli halandók képesek teljesíteni.
Így, bár többet futottam már akkor, mint sokan azok közül, akik valóban futónak vallják magukat, mégsem éreztem magam annak. Csupán futottam. Változott valami azon a vasárnapon? Gyakorlatilag nem. Egyetlen lépés megtétele nélkül váltam azonnal futóvá. A változás először nem a lábaimban következett be, hanem a fejemben, mert mint tudjuk, a futóknál minden fejben dől el. Ettől kezdve edzettem picit (tényleg csak picit) tudatosabban. És most először életemben, azért futottam, hogy egy futóversenyt teljesítsek. Az első 15 kilométeremet Zánkán húztam be, 2002 nyarán, tűző napon és dög melegben. De úgy éreztem, én vagyok a Földön (Marson?) a legnagyobb király. Ez volt addigi életem leghosszabb futása. Már tudtam, hogy meglesz, amit vállaltam.
Aztán 2002. szeptember 1-én eljött a nagy nap. Beváltottam a magamnak tett ígéretem: lefutottam életem első félmaratonját. Kísérletként egy olyan cipőben, amire mindenki azt mondta, futásra alkalmatlan, csak hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. Az időm másodpercre 1 óra és 43 perc lett, amivel akkor roppant elégedett voltam. Meg sem vártam a hivatalos eredményt, belegravíroztam az érembe az órám által mért időt.. Rosszul. Bár elsőre csupán a túlélés volt a cél, azért persze titkon 1:45 alatt szerettem volna befutni. És bár 17 után már elképesztően szenvedtem, így is kényelmesen sikerült (bár nem igazán volt mihez viszonyítanom). A végét megkönnyeztem, még jó, hogy napszemüvegben futottam.
Innen már nem volt megállás. Gyorsabb és gyorsabb félmaratonokat akartam (ami pár évig ment is). Mindig volt, aki inspirált. Sokáig leginkább egy kolléganőm, akivel felváltva futottunk jobb időket. Én megdöntöttem, akkor a következő versenyig én hecceltem őt. Aztán ő futott le, akkor én hallgathattam ezt, amíg nem álltam újra rajthoz. Folyton jöttek az újabb célok, kihívások, versenyek, és barátok/kollégák, akikkel rivalizálni lehetett. És sosem bírtam elviselni, ha nem én voltam a jobb..
Aztán, persze mint mindenkinél, evés közben jött meg az étvágy: a félmaraton már nem volt elég. Jött az első maraton (húztam-húztam, mert féltem tőle, de aztán egyszer csak ad-hoc beleugrottam), aztán a mind gyorsabb és gyorsabb maratonok. Majd egy kis terep, egy kis ultra, végül az Iron Man, mert ugye mindig kell valami nagyobb és keményebb kihívás, mint az előző.
Közben észrevétlenül átalakult az egész életem. A futás szerves része lett. Egyre komolyabb része. Sokat beszéltem róla, és eköré terveztem szinte mindent. Ennek megfelelően néhány barát, akik ezt nem bírták cérnával lemorzsolódtak, helyettük jöttek újak: leginkább futók. A párkapcsolataim is kezdtek futó körökből kikerülni. És persze a közösségben eltöltött évtized után, már nem voltam hiteltelen a futók szemében, napi szinten kértek/kérnek tőlem tanácsot termékekkel, edzéssel kapcsolatban.
A szabadságaimat is kezdtem a futónaptárhoz igazítani: nem olyan helyekre utaztam, ahol jó bulik vannak, vagy ahol pihenni lehet. Nem a tengerhez, vagy a hegyekbe. Célállomásként azok a városok szolgáltak, ahol el akartam indulni egy adott versenyen. Persze előtte/utána fel lehetett fedezni a hely nevezetességeit is. Helsinki, Prága, Bécs, Hága, Miami, Isztanbul, Portland, Tel-Aviv, Zágráb, Beaverton , Haarlem, Pozsony, Hilversum, Párizs, Amszterdam, Dubaj, Rotterdam, Varsó csak amik épp eszembe jutnak. De a budapesti félmaraton mindig megmaradt nagy kedvencnek.
2002 óta minden évben teljesítettem, pedig sokszor nem voltak ideálisak a feltételek, hiszen a legtöbb évben igazi vénasszonyok nyara tombol a verseny alatt, ami nem könnyíti meg a helyzetet. Valószínűleg ezért is tolja a BSI egyre hátrébb az időpontot évről-évre. Az első évek folyamatos javulása így hamar megtorpant. Óriási csalódás volt, amikor 2005-ben először futottam gyengébben, mint korábban. Igaz, néhány héttel előtte futottam az első maratonomat. Az okosok szerint ez amúgy ideális helyzet egyéni csúcs beállításra, de én úgy éreztem, még erősen regenerálódási fázisban vagyok.
De persze ettől még futottam a rákövetkező évben. Hosszú ideig különböző okokból nem sikerült áttörni a bűvös sub 90-et, sőt, még a sub 100-at sem! Az egyetlen sikeres 2004-ben futott 1:37-es egyéni csúcsom után fél évtizedig evickéltem az 1:40 és 1:45 közötti posványban, míg eljött az áttörés. Ezalatt volt, hogy sérülten, gyomor rontással, lázzal, vagy extrém forróságban álltam rajthoz. Ráadásul, mivel mindig dolgoztam is a rendezvényeken, sosem tudtam pihenten és főleg a koncentrálva elindulni. Hisz előző nap estig talpon voltam a sátorban, másnap már hajnaltól kint szorgoskodtam, és jó esetben néhány perccel rajt előtt tudtam elszabadulni a standról, így a bemelegítés és a mentális rákészülés teljességgel esélytelen. Tudtam, hogy befutás után, mikor még alig állok a lábamon, vissza kell mennem dolgozni. Talpon lehúzni a nap hátralévő részét és pakolni, már csak laza levezetésnek tűnt. Jó időt futni így, viszont nehéz.
2009-ben azonban remek évem volt. Első ultratávok, az előző évekhez képest megduplázott kilométerszám, nem véletlen, hogy az 1:40 körüli legjobb idő egy szemvillanás alatt 1:30-ra ugrott le. Akkor ugyan még pár másodperccel a fölött maradt, mégsem voltam elégedetlen. Rákövetkező évben aztán már sikerült a rég áhított sub 90, amiről korábban azt gondoltam, soha nem érhetem el. Ez a 2010-es év tökéletes futóév lett, az 1500 métertől az ultra távokig mindenhol egyéni csúcsot futottam. 2011-ben pedig erre építve, végre tudatosan és tisztességesen felkészülve állhattam rajthoz. Igen ám, de extrém forróság volt aznap. Éppen ez lett volna a 10. jubileumi futásom. Nagy kérdés volt, hogy élvezzem ki, és legyen örömfutás, vagy menjek neki terv szerint: lesz, ami lesz. Benne volt viszont a pakliban, hogy ha nem sikerül, akkor az egyéni csúcs sem lesz meg, és még végig is szenvedem a versenyt. Persze nekimentem. És akkor, amikor mindenki küszködött, rosszul lett, és sokkal gyengébbet futott a tervezettnél, én a kánikulában óriási egyéni csúcsot mentem, tizedikre. Sokáig ez a 36 fokban teljesített futás maradt a legjobb időm, és máig a legjobb időm a budapesti félmaratonok történetében: 1:27:23, ami kategória 23. helyezést ért, és összetettben is 140-ként szakíthattam át a képzeletbeli célszalagot.
Egy évvel később, a BSI azzal tisztelt meg, hogy felkért iramfutónak. Az 1:30 lett volna az én lufim, de ez az év magánéleti és munka területén olyan káoszosra sikeredett, hogy nem voltam top formában. Abban sem voltam biztos, hogy ezt az időt könnyedén hozni tudnám, úgy, hogy közben másokat is buzdíthassak. Így végül az 1:45-ös csoportot kaptam, amit Bitliszbával és Földing Rékával 1:44:56-ra vittünk be. Csodálatos élmény volt másoknak segíteni. Ekkor éreztem meg először ennek a varázsát, amitől azóta sem tudok szabadulni. Sok barátnak segítettem és segítek azóta, elérni az áhított célidőt, de „professzionális” pacer is lettem a helyi futóklubban.
2013 volt az első verseny, amikor vendégként vettem részt az eseményen, vagyis már nem kellett dolgoznom rajta. Élveztem, hogy valóban csak futó vagyok, egy résztvevő a sok ezerből. Akkor már Hollandiában éltem, de a versenyre nem volt kérdés, hogy hazajöjjek. Nagyon jó volt látni a régi barátokat, kollégákat, és egy különleges születésnapi meglepetés is készült. Boldog voltam és kiegyensúlyozott. Nem voltam top formában, célidőm sem volt, futottam, ahogy jól esett. És ez az örömfutás mindössze fél perccel maradt el az egyéni csúcsomtól. Minden bizonnyal meg is döntöttem volna, de az ünnepeltnek nyulaztam, csupán az utolsó pár kilométeren küldött el, hogy menjek nyugodtan a saját tempómban. Majd a célban megvártam őt is, és az első félmaratonját teljesítő kedvesemet is, akinek én akasztottam a nyakába az érmet. Ez a verseny az első, és a 10. jubileumi után minden szempontból a kedvencem lett. Nem is értettem, hogy ment ennyire könnyedén. 
Persze tudom, hogy miért. 2013-ban őrült felkészülésbe kezdtem, újra visszatértem az évi 2000+ kilométerhez, végeztem minőségi edzéseket is, így elkezdtek ismét jönni az eredmények. Ezek végül 2014-ben csúcsosodtak. Miután néhány héttel a félmaraton előtt Hollandiában bekarcoltam egy brutális félmaratoni egyéni csúcsot, ami maximalizálta az elégedettségi faktoromat, ráadásul a Nike nem szponzorálta tovább a budapesti versenyt, elgondolkoztam, hogy vajon Wizz-ként is folytassam-e a hagyományt, és megéri-e hazautaznom csak erre a versenyre?
Két dolog segített a döntésben: 1. végigpörgettem a fejemben, amiket te kedves olvasó az elmúlt percekben olvashattál. Szentimentális típus vagyok, úgy éreztem tartozom magamnak (és a versenynek) annyival, hogy nem töröm meg a hagyományt, és ott leszek tizenharmadszor is. 2. egy nagyon kedves barátom kérte a segítségemet az 1:30-as félmaratonja teljesítéséhez. Így Wizz ide, Wizz oda, hazarepültem. Lehangoló volt ugyan, hogy nem volt ott a csodálatos Nike sátor, és a Nike kollégák, de a sok ismert futópajtás és a hangulat kárpótolt. Bár bomba formában voltam, így tudtam, hogy az 1:30-at nagyon lazán fogom tudni nyulazni, mégis jobban izgultam, mintha a saját egyéni csúcsomat kellene megdöntenem. Igyekeztem mindent megtenni a siker érdekében, pontos iramot diktálni, bíztatni, noszogatni, instrukciókat adni, poénkodni, húzni stb. Végül meglett az 1:30 (az 1:30 alatti nem) de a barátom nem volt elégedetlen, hiszen ez is kategória dobogót hozott a számára.
Mindezek után már nem volt kérdés, hogy idén is részt veszek a 30. jubileumi Wizz Budapest Nemzetközi Félmaratonon. Bár az élet most megint új helyre sodort, ezúttal Dubajból kellett hazajutnom, de nem volt kétségem afelől, hogy szeptember 13-án otthon leszek. Be is neveztem annak rendje és módja szerint. Új életemet megkezdve a Közel-keleten viszont rá kellett eszmélnem, hogy ez nem annyira egyszerű, mint Hollandiából. Az csak egy dolog, hogy a repülőjegy annyiba került volna, amennyiből a rég áhított New York Marathont is kipipálhattam volna, de amekkora elmebeteg vagyok, ezt még bevállaltam volna. Főleg, hogy egy másik ismerősöm is megkért, hogy nyulazzak neki, és nagyon szerettem volna segíteni (egyéni csúcsra meg egy sérülés miatt most nem is lett volna esélyem). A komolyabb probléma viszont, amit nem tudtam megoldani, hogy az arab országokban a péntek és a szombat a szabadnapok. Ergo vasárnap dolgoznom kellett. És mivel csak nemrégen kezdtem, próbaidő alatt pedig nem lehet szabadságot kivenni, így ez a helyzet karhatalmi szóval el is döntötte a dilemmámat. A verseny előtti héten biztossá vált, hogy idén nem vehetek részt a budapesti versenyen.
Végtelenül szomorú voltam emiatt, de aztán úgy döntöttem, nem töröm meg a hagyományt, és a lehetőségeimhez mérten mégis lefutom, csak itt kint. Ugyanabban az időben nem tudtam, hiszen számomra munkaidőben rendezték a versenyt, így munka után indultam neki. Egy kedves BSI-nél dolgozó barátom elküldte a rajtszámom fotóját, amit ki is nyomtattam szépen, így lett „hivatalos” az indulásom. A megelőző napokban már felfedeztem a megfelelő futóhelyeket. Nemrég építettek egy gyönyörű 7km hosszú (és vagy 4-5 méter széles!) futóutat a tengerparton, ami nem messze a Burj al Arab (Vitorlás) hoteltől indul és a Jumeirah Beach-en húzódik végig. Elhatároztam, hogy itt fogom lefutni a "versenyem" nagy részét. Napközben a facebook oldalam szinte felrobbant a Wizz-es postoktól, amiket egyrészt irigykedve néztem, másrészt még eltökéltebbé tettek a tervem megvalósításában. Igen ám, de az időjárás errefelé nem annyira kedvez a futásnak, az év, ezen szakaszában. Nappal masszívan 40 fok fölötti hőmérséklet és tűző nap uralkodik, de a leghűvösebb hajnali órákban sem nagyon megy 35 fok alá. Így hát megvártam a legutolsó metrót, hogy a lehető legkésőbb indulhassak, pár fokot javítva a komfortérzetemen, aztán "yalla" gyerünk.
Sokkal nem lett jobb a helyzet, így is 40+ foknak érződő 35 fokos hőség várt rám, meglehetősen magas páratartalom mellett. Sosem foglalkoztam vele, mikor otthon bárki a párás levegőre panaszkodott, de ami itt van, az valóban fullasztó. Nem elég, hogy forróság uralkodik, szó szerint úgy érzi az ember, hogy nem kap levegőt. Nehéz így mozogni. Ennek ellenére az első kilométerek jól és vidáman teltek. Hosszú idő óta először zenével. Egy-két építkezésen átmászás lassította csak (ekkor még) a haladásom. Az viszont feltűnő volt, hogy amit 5 perces alatti tempónak éreztem, az valójában 6 perces volt. 8-10 kilométerig még egészen jól ment. Mindössze egy fél literes palack volt nálam, így 2 kilométerenként engedélyeztem magamnak néhány kortyot. A terv az volt, hogy 10-12 körül veszek másikat. Azt hiszem akkor omlottam össze kissé, amikor az előre betervezett kisboltot nem találtam nyitva. Ismeritek az érzést, amikor nagyon éhesek vagytok, beígértek magatoknak valami kaját, aztán valamiért nem sikerül hozzájutni, és a gyomor már korog. Na, azt szorozzátok meg tízzel.. Vagy azt, amikor már nagyon sürget a szükség, csak még addig bírjam ki – gondolod – aztán a mosdó foglalt.. Na, azt szorozd meg hárommal. Így érezhet, aki a sivatagban kúszva oázist lát, már a szájában érzi a hűsítő cseppeket, mikor kiderül, hogy délibáb. Nagy nehezen elevickéltem egy benzinkútig. A légkondicionált helységbe lépve tűnt csak fel, hogy konkrétan olyan vizes a ruhám, hogy nincs egy tenyérnyi felület, amiben megtörölhetném a kezem. A nadrágom még rosszabb volt, a gravitáció működik, oda folyt le rólam a víz. A mobilomat már nem tudtam használni, mert az ujjaim olyan vizesek voltak, hogy nem reagált rá az érintőképernyő. Ittam egy jeges teát, és vettem egy Gatorade-et a hátralévő távra. Kicsit erőre kaptam. A partra érve gyönyörű látvány fogadott, nem tudtam nem megállni, és lőni pár képet. Persze ez jó indok volt az újabb megállásra.
Majd végre rátérhettem az Oz birodalmába vezető, ha nem is sárga, de zöld útra. Durva cucc. Vagy 4-5 méter széles, nem kell lehúzódni, ha esetleg szembe jönne valaki. De nem jön, legalábbis az évnek ebben a szakaszában nem sok őrült szaladgál. Olyan tükörsima, hogy korcsolyázni lehetne rajta, és olyan tiszta, hogy meg lehetne rá teríteni. A felülete fényes, nem úgy, mint az általam eddig látott gumicsíkoké. A keménysége remek. Puha, de nem túl vastag vagy süppedős. Mintha az egész egyetlen darabból lenne, sehol nem láttam illesztést vagy hegesztést. Centire pontosan felfestett jelzések 100 méterenként, és ez az egész közel 7 kilométeren keresztül kanyarog a gyönyörű, homokos tengerpart mellett. Azonban mégsem lesz a kedvencem. A simasága adja egyben a hátrányát is. A magas páratartalom mellett, a felületére kicsapódó nedvesség miatt kegyetlenül csúszik, nagyon nehéz tempósan futni rajta, és nagyon bosszantó, hogy az ember folyamatosan azt érzi, hátracsúszik a lába elrugaszkodásnál. Ebben a zilált állapotomban ezt még drasztikusabban éltem meg, ezért pár száz méter után lementem róla. Mezítláb baromi jó lehet futni rajta (mondjuk akkor meg már a homokban nyomnám) de úgy tűnik, nem csupán a Szigeten nem fogom használni a futóknak kialakított pályát. Mellette nagyjából hasonló szélességben egy boardwalk fut végig. Bár elméletben az a sétálóknak van, de olyan üres volt a part, hogy senkit nem zavartam, viszont a rugalmas faléceken sokkal jobban esett a futás.
Fogalmam sem volt mennyire lesz hosszú a pálya, de sokkal jobb volt azon futni, mint a város utcáin vagy az építkezéseken át (Dubajban mindig, mindenhol építkeznek). Szerencsére kitartott közel a 20. kilométerig, de aztán megint egy túrás-fúrást kellett megmásznom, hogy aztán az utolsó mérföldön rohanjak, ahogy még bírok, hogy végül szégyenszemre ne 2 órán kívül teljesítsem az én Wizz Félmaratonomat. Sajnos befutóérmem nem lesz, de azért megtettem, ami tőlem telt.
A rajtszámom most is az 3546 volt, mint eddig két kivétellel minden évben. Ez a szakmám (EKIN) számkódja a telefonon. Hiszek a számmisztikában, fontos volt számomra, hogy én választhassak számot a kedvenc versenyemen. Erre normál esetben amúgy sincs esélye az embernek, ettől kicsit VIP-nek éreztem magam, míg másnak nem is tűnt fel, hiszen ez senkinek nem jelent rajtam kívül semmit, nem olyan fancy, mint egy 0000 vagy egy 1000 vagy a 2015, esetleg egy születési dátum. Volt olyan év, hogy ez a rajtszám-tartomány a női mezőnyhöz tartozott. Két évben nem sikerült ezzel futnom, akkor túl későn szóltam a BSI-ben. 2003-ban viszont cserébe megkaptam a 6277-es számot (MARS). Na? Miért? :) Volt olyan év, hogy már kiadta a Sportiroda, de a kedves futótárs mégis átadta nekem, és végül mégis azzal futhattam. Idén igazából ERIK futott a 3546-al, korán nevezett, már a neve is rá lett nyomtatva a rajtszámra, de ezt könnyedén át lehetett kalibrálni EKIN-re, ahogyan meg is tettem. Kedves BSI! Ezúton kérlek tisztelettel: vonultasd vissza a 3546-os számot! Tizensok éve mindig ezzel futok. Ha most épp nem is Nike-s a verseny, az én szívemnek legalább ennyi megmarad belőle. Ígérem, mindent megteszek, hogy jövőre újra rajtam legyen!
Már csak azért is, mert jövőre először senior leszek. Ha sikerül a mostani formámat tartanom, kategóriában még akár egészen jó helyezésért is mehetek. Arról nem beszélve, hogy új cél is motivál: megfutni a szintet a New York Maratonra. De ez már egy másik post témája..
Budapest Félmaratonjaim számokban:
Év: netto idő abszolut helyezés/kategória helyezés
2002: 1:43.00 1055/855
2003: 1:40:06 1204/279 (Kategória váltás)
2004: 1:37:40 763/168
2005: 1:40:48 1118/205
2006: 1:40:32 808/176 (Kategória váltás)
2007: 1:45:07 1262/271
2008: 1:44:41 734/175
2009: 1:30:58 288/56
2010: 1:28:54 211/44
2011: 1:27:23 140/23 (Kategória váltás)
2012: 1:44:56 1168/245
2013: 1:27:59 240/44
2014: 1:30:55 307/68
2015: 1:58:48 3158/685 (Nem hivatalos)
